eszelKözbeszély az légiósokrul

Egységes csapat vs. kiemelkedő (tudású) légiósok? A napokban telefonos eszmecsere zajlott le két miskolci törzsszurker között. Miután az egyik érintett nem hatalmazott fel inkognitójának felfedésére – ahogy a politikában mondják: magát megnevezni nem kívánó –, drukkertársamról csak annyit, hogy korábban “centerville” nicken örvendett osztatlan népszerűségnek a blogon. (Tudom az újat is, de nem írom le, mert aljas vagyok, mint a kávéscsésze…) A másikról napokig tudnék ódákat zengeni – de velem született rendkívüli szerénységemből adódóan, csak annyit írok, hogy az én voltam. (Már tényleg mondták, hogy olyan vagyok, mint az ibolya: csak a szagom árul el. Ha más lenne a keresztnevem, lehetnék én az Oroszlánszagú Richárd.)

A beszélgetés azért említésre méltó, mert ugyanarról folyt az eszmecsere kettőnk között, amiről a szurkolók szélesebb körben is vitatkoznak: a mostani és korábbi légiósok összehasonlítása, szembeállítva az átlagból látványosan valóban ki nem emelkedő új kanadai igazolásokat, összevetve az egységesebb, megerősödött keretű csapat eredményességének ígéretével. Melyik a jobb?

Mivel nem szeretnék a döntőbíró szerepében tetszelegni – bár természetesen van véleményem, de az most irreleváns – megpróbálom megfogalmazni a két szekértábor véleményét.

Vannak, akik azzal érvelnek, hogy emlékezzünk vissza arra, hogy hogyan kapargattuk fel a leesett állunkat a lelátó betonjáról, amikor először megláttuk a “kanadai nagy négyest”: Bartzen, Bonar, Derton, Waddell! Bob Dever vezetésével és az ő meghatározó játékukkal hirtelen felindulásban megnyertük a Szepesség-kupát, s jól látható volt, hogy képességeik alapján szinte külön kasztot képviselnek a csapatnál.

Új mentalitást, új játékstílust is hoztak magukkal a nagy vízen túlról: a keményebb, ütközősebb észak-amerikai hokiét. A két hátvéd előírásszerűen takarított hátul, támadásban pedig úgy tüzeltek a kék vonalról, mint Ragulin a hajóágyúval. Bartzen mint egy izomgolyó, beszáguldozta a pályát, hátul szerelt, irányított, szervezett és gólpasszok tömegével szolgálta ki társait, leginkább Bonart, aki valóban eredményes csatárnak bizonyult.

Igaz, ismeri el a másik oldal, csakhogy emlékezzünk arra is, hogy a két hátsó emberünk – és időnként a két csatár is – hányszor volt – természetesen jogtalanul! – kiállítva, hányszor játszottunk miattuk emberhátrányban, mennyi energiát emésztett fel az az időszak, amikor megfogyatkozva kellett küzdenünk az esetleges fegyelmezetlenségük miatt? Ráadásul a légiósok – az eredménykényszer miatt – annyira determinálták a kétsorozásos taktikát, hogy ezzel elvették a játéklehetőséget a többiek – köztük a miskolci fiatalok – elől is.

A szurkolók között pedig óhatatlanul kialakult egy kasztosodási erősorrend: vannak a kanadaiak, vannak az “egyéb” légiósok és a magyar játékosok, valamint a miskolciak. Az élet mára szép lassan és fokozatosan megoldotta a személyi kérdéseket: Derton és Waddell év közben távozott, Bartzen a múlt szezonban Brassó(v)ba igazolt, most pedig Bonar tette át a székhelyét ugyanoda.

Mit mond a másik tábor?

Tagadhatatlan, hogy ők négyen kiemelkedtek az akkori csapatból, de hát volt honnan! A mostani keret jóval erősebb a korábbiaknál, kiváló játékosokat sikerült igazolnunk, a fiataljaink rutinosabbak lettek, éles helyzetben is bevethetőek, van négy hadra fogható sorunk. Atkinson és Czuba azért nem villognak olyan fényesen, mert a többiek már felnőttek a szintjükre, ugyanolyan jók, ezért nem feltűnő, hogy mennyire kilógnának felfelé.

Egy frászt, replikázik a másik oldal! Egyikük sem olyan kiváló játékos, mint a korábbiak, nem jelentenek akkora erősítést a csapatnak, amit egy jól fizetett légióstól el lehetne várni. Ráadásul Farmanarával jól befürödtünk, megsérült – vagy már sérülten jött ide? – úgy utazott haza, hogy szinte pályára sem lépett. Van két üres légiós hely, oda két igazán meghatározó, kiváló játékost kell igazolni és akkor minden(?) rendben lesz. Ám nem Lindgren – vagy jobb esetben Jarabek-szintű hokis kell nekünk, hanem két “ütős” versenyző! (Teszem hozzá: pénz nem számít – az a legkevesebb…)

Aztán megindult az agymenés, amolyan összeesküvéselmélet-gyártás formán! Többen tudni vélik a tutit: Egri Pista úgy gondolkozik, hogy evvel a kerettel köhögés nélkül bejutunk (?) a rájátszásba, az addig megspórolt légiós pénzből a végső csatározásokra hozunk olyan játékosokat, akik szinte egyedül képesek lesznek szállítani legalább egy aranyat valamelyik sorozatban.

Ha egyáltalán bejutunk – hallatszik a kétkedők, huhogók hangja –, hiszen látva az első mérkőzések eredményeit, most olyan csapatok sorlanak a Mol Ligában, hogy egyáltalán nem biztos nemhogy a döntőbe, de a legjobb négy közé kerülés sem! Szabad pölö a HSC-től elküldött Varga – Miskolchoz tényleg közelebb van Kassa… –, uccu neki, cserkésszük be!

Azt mondom, már sokkal okosabbak leszünk az Újpest és a Brassó elleni meccs után, de még okosabbak, ha lemegy egy teljes oda-visszavágós kör. Tisztább lesz a kép, behatárolhatóak az erőviszonyok, de addig Miskolcon is sok víz lefolyik majd a Szinván!

Ui.: tudom, hogy fentebb a “köz” hangjáról és vélekedéséről írtam, de engedtessék meg nekem egy személyes vélemény: számomra példaértékű Salu (Saluga) játéka, emberi hozzáállása légiósként. Alázattal teszi a dolgát, nincsenek sztárallűrjei, nem hallani botrány(ok)ról vele kapcsolatban, mégis közönségkedvenc. Már-már “miskolcinak” számít! Így is lehet “szolgálni”, segíteni a csapatot!

Zárásként bocsi, de a segítségről megint beugrott egy vicc – mint általában mindenről…

Két középkori lovag beszélget:
– Hej baráték, vagyok az nagy hulla, ha megjövék az csatározásokbul. Nem mén az b@sszás, az asszon meg rí! Nem tudom, mitévő legyek, hogy lészen jó nekijje?
– Próbáltad már az nyallást?
– Hű, az seggít?
– Nem az seggit te barom, az pinnáját!

Jutott még eszembe, miszerint sokan nem tudják, hogy nem csak férfi, hanem nőnemű lovagok is léteztek: ők voltak a lovaginák…

Még egyszer ezer bocs – és egy anya(jeges)medve!

HAJRÁ MACIK!!!