ÖcalineHáromból három, de…
Igen, elhiszem, 7-1-nél már a zuhanyra gondol az ember, meg a csajokra, meg úgy köbö mindenre, csak a játékra nem. Viszont ez baj, két okból is.
Hosszas és tartalmas elemzésre készültem az első hokihét végén, de nem, nem, nem várok tovább: az össznépi – és az eredményeket tekintve teljesen jogos – DAB-os ujjongást ellenpontozva egy picit fanyalogni fogok, elnézést, szurkertársak, szorika.
Háromból három győzelmet aratott az Acélbikák együttese, a mérleg első ránézésre imponáló: a nagy mumusnak kikiáltott – és remekül hájpolt! – Miskolcot 3-0, a Ferencvárost idegenben 7-2, az Újpestet péntek este szintén idegenben 7-3 arányban múlta felül Stephan Lundh együttese. Soha szebb kezdést, örvendezhet bárki, akinek a szívében bikavér csorog, három játék után a legfontosabb mutatók tekintetében meggyőző fölényt produkáltak Galaniszék. A kötelező győzelmeket biztosan hozták, sok gólt lőttek (és ezen belül sok volt a szép kombináció végén lőtt sakk-matt találat!), viszonylag keveset kaptak, végre a korábban oly sokszor ekézett előnyjáték/fórvédekezés tekintetében is biztató a mutatvány, ráadásul gyorsaság, játékerő tekintetében is messze az ellenfelek fölé nőttek a mieink, amikor saját tempót mentek.
Amikor.
Viszont amikor meg nem, akkor nagyon nem – és itt kezdődik a rosszkedvű fejezet. A három meccsből csak egyszer, éppen a Macik elleni évadnyitó összecsapáson küzdött három harmadon keresztül teljes erőbedobással a csapat; az eredmény ismert. Fontos, de csak elvétve emlegetett jellemzője volt a találkozónak viszont, hogy a Miskolcnak a harmadik felvonásban momentuma sem nagyon volt, húsz perc alatt egy komoly és egy életveszélyes kombinációra épülő támadást vezettek, miközben a játék jobbára a DAB támadó harmadában folyt – egészen a lefújásig.
Sokkal rázósabb a másik két találkozó összképe: a Sasok ellen két játékrészt teljesítettek a Bikák becsülettel (számszerűsítve: 0-3, 1-4), hogy aztán egy erőteljes féket behúzva 1-0-ra kifázzanak az utolsóban, az Újpest ellen már csak egyet. Ekkor ugyanis az első harmadban egyenlő erők küzdöttek a csikorgó 1-1-ért, aztán legalább két fokozattal magasabbra kapcsoltak a mieink, és 6-0-s középső felvonást produkáltak, hogy aztán megint jöjjön a fék, és a záró menetben 2-0 nem ide – biztos győzelem, de valljuk be magunknak legalább, keserű szájíz.
Igen, elhiszem, 7-1-nél már a zuhanyra gondol az ember, meg a csajokra, meg úgy köbö mindenre, csak a játékra nem. Viszont ez baj, két okból is.
Az egyik egy közismert sportemberi gesztus: ha jó a csapat, sőt, kimondom, annyival jobb, mint a másik, mint amennyire két, illetve egy harmadon keresztül mindenki tapasztalhatta, akkor elemi érdek és kutya kötelesség nagyon megverni az ellenfelet. Megtisztelni azzal, hogy az utolsó sípszóig teljes erőbedobással küzdünk ellene.
A másik egy távlatosabb probléma. A megszokás nagy úr, fejben lehet, még nagyobb, mint első ránézésre gondolnánk. Sokszor van, sokszor lesz, hogy a meccs utolsó percei döntenek, ez egy csata a csatában, szaknyelven tudtommal money time a neve – amikor elválik a hús a májtól. Az idegőrlő két perc. A hosszabbítás. A harc az aranygólért. Amikor minden mozdulat duplán számít. Amikor egy jó döntés: mennyország; és egy rossz mozdulat: pokol. (Emlékszünk, ugye, a sportarénában, a digók ellen? Ugye?!) Tegyük föl, hogy ez a normális helyzet – a sima győzelem a ritka kivétel. Ebből fakadóan ha elhisszük magunkról, hogy félgőzzel, az utolsó harmadot lelazázva is sima a siker, akkor hosszú távon csak veszíthetünk. És csúnya és váratlan bukóba szaladhatunk bele már az első olyan ellenféllel szemben is, amelyik nem enged ilyen kilengéseket.
Például a Brassó, már most vasárnap. Bizonyítsátok be, srácok, hogy nincs igazam!
Kapcsolódó DO-cikk: