Hősök
Szerintem még nem volt izgalmasabb szezon a mostaninál a magyar jégkorongban. Csak március van, és máris mennyi minden történt. Sok év után újra magyar bajnok a Dab.Docler, bús végű idényt futott a jó darabig bivalyerősnek tűnő Fehérvár, lazán hozhatónak vélt olimpiai selejtezőt bukott Magyarország, A csoportban maradt a női ifiválogatott. És végignyomott egy hosszú-hosszú MHL-szezont az újonnan gründolt Patriot Budapest. Itt most a patriotos srácokról lesz szó.
Amikor az első hírek megérkeztek az orosz bázisú juniorliga cseh-szlovák gerincű magyar csapatáról, azt gondoltam, nem történt mifelénk fontosabb a Fehérvár EBEL-indulása és a Mol Liga megalapítása óta. Felfogni véltem, mi a sztori magasabb értelme: az oroszok első számú célja a terjeszkedés, és ha Budapestet Pozsonyhoz vagy Prágához hasonlóan nem bírják egyből a legfelső szinten bevenni, eggyel lentebb kell elkezdeniük. Ez azt jelenti, hogy a magyar jégkorong csak jól járhat. Nem is csak akkor, ha néhány éves távlatban KHL-ig jutunk, hanem már az első pillanatoktól kezdve. A játékosok éppúgy – még ha kezdetben nem is sokan férnek el Európa legjobb juniorjai között -, mint a szurkolók, hiszen ilyen színvonalat látni hétről hétre pompás dolog.
A Patriot-buli szépen, okosan indult, majd buta fordulatokkal folytatódott. Ha nem tudnánk, hogy a tulajdonosok közt honfitársaink nem jutottak szóhoz, azt mondhatnánk szkeptikusan, magyaros kanyarok közt jutottunk el a záróképig. Kifizetetlen járandóságok, elmaradt edzések, lelécelő trénerek, dühösen csomagoló játékosok, pénzhiány miatt lemondott meccsek szegélyezték az utat, amit a csapat 2012 ősze és 2013 tavasza között bejárt. A bajnokság első szakaszában volt néhány hét, amikor az sem látszott lehetetlennek, hogy első nekifutásra playoffba jussunk, az utolsó körben viszont azért kellett drukkolnunk, hogy ne szoruljunk az utolsó helyre konferenciánkban. Közben többször is felvetődött, idő előtt véget ér a sztori, be sem tudjuk fejezni az alapszakaszt. Szerencse, hogy a playout elmaradt, aligha bírtuk volna.
Mindezek alapján minden emberi számítás szerint keserű kellene legyen a szánk íze. Adná magát egy ilyen olvasat is: valami, amiről azt hittük, klassz lesz, totális kudarcba torkollott. Hogy mégsem ez az olvasat az igazi, az annak az alig több mint tucatnyi fiatalembernek köszönhető, akik csak azért is végigcsinálták az egészet. Hagyhatták volna a fenébe, egy árva szóval sem lett volna jogunk bántani őket. De nem hagyták.
A jégkorong dramaturgiája páratlan, nincs hollywoodi forgatókönyvíró, aki biztosabb kézzel helyezné el a patronokat, mint az a hatvanpercnyi élet a jégen. Aki másutt hiába keresi a katarzist, járjon meccsre. Péntek este Káposztásmegyeren tizenkét mezőnyjátékossal állt fel a Patriot, úgy, hogy hetek óta nem futotta három sorra, úgy, hogy kétpárnyi hátvédünk sem volt, úgy, hogy csatáraink fele a vidámabb időszakokban a negyedik trióban tolta, ha egyáltalán befért a keretbe. Ez a tizenkét játékos azonban – természetesen kapusostul – sokadszor is bizonyította, hogy kedvenc sportunkat csak lélekkel érdemes játszani. A spirit a lényeg. Nem elég, ha húzzuk a belünket. Amikor tized- és századmásodperceken múlik, hogy a hálóban köt-e ki a korong, vagy sem, azt a villanásnyi pluszt a lélek adja. Lélek kell ahhoz, hogy az utolsó lépés után is legyen erő még egy lépéshez. Extázist a lélek hoz – és extázis nélkül nincs értelme.
Amit a Patriot maradéka ebben a bajnokságban – nemcsak a végén, de a végén különösen – mutatott, az pont az, amiért a magyar válogatottat is annyira szeretjük. Az a bónusz, hogy ebben a csapatban három magyar is helytállt. Az meg a bónuszok bónusza, hogy Nemes Benjámin megacélozta helyét a legígéretesebb fiatal magyar hokisok között. Ennél többet sehol sem fejlődhetett, ennél jobban sehol sem bizonyíthatott volna. A néhány száz fős közönség – benne a fantasztikusan szurkoló köménymaggal – nem véletlenül búcsúztatta abbahagyhatatlan vastapssal ezeket a srácokat a 4-5 után úgy, mintha megnyerték volna a bajnokságot. A csodát könnyű észrevenni, könnyű szeretni, jó a részesének lenni – és nem lehet elfelejteni.
Március elején még nem tudni, milyen Patriot lesz ezután, azt sem, hogy lesz-e egyáltalán. Az első hírek szerint lesz – és biztosabb lábakon fog állni, mint az idén. Jó lenne, mindannyian megérdemelnénk, a játékosok is, mi is. De akármi is legyen, egy biztos: Nemes, Hardi és Vay mellett továbbra is látni szeretnénk Borarost, Dvorakot, Kubicát, Csányit, Glembát, Kalinacot és a többieket is. Akár a Patriotban, akár másutt. Tiszteletbeli magyarok ők innentől kezdve, nincs mese. A péntek esti, meccs közbeni-végi jelenetek alapján talán nem túlzás azt sejteni, hogy ők is így érzik ezt.
Fotó: mfafoto