Ez elment, de mi jön utána?

“30 percig úgy nézett ki, minden rendben, utána viszont úgy, hogy semmi sincs. Nagy csalódás érte a magyar szurkolókat, és ami nagyobb gond, jelentősen rontottunk a helyzetünkön.” Ezt írtuk a Magyarország?Dél-Korea vb-mérkőzés tudósításában, azon melegében – és egy nehéz éjszaka után folytassuk innen a gondolkodást.

Nincs mit szépíteni, ez nagyon rosszul esett. Fél óra után azt hittük ? szinte mindenki azt hitte ?, megvan, úgy szakad ketté a mezőny két forduló után, ahogy szerettük volna. Azt hitték a játékosok (visszavettek), az edzők (nem nyúltak bele, amikor kellett volna), a nézők (önfeledten hullámoztak, ahelyett, hogy a gyilkos ösztön felé hajszolták volna a csapatot). A második szünetben egy ember volt az Arénában, aki ideges volt, éppen mellettem ült. D. Gromov 3-0-nál és 4-1-nél is azt mondta, nem érzi, hogy meglenne. 30 év hokimeccsrutinnal a hátam mögött is kinevettem. Ilyenek vagyunk, nem tanulunk a hibáinkból. Pedig okos a máséból, a hülye a sajátjából tanul ? mi abból sem. Na de hogyan tovább, mi lesz ezután?

Fotó: Mudra László (MJSZ)

A vb első 90 perce alapján továbbra is merem állítani, hogy jó csapatunk van. A miénk a budapesti mezőny harmadik legerősebb válogatottja. Egy nálunk gyengébbtől kaptunk ki ? amely nem véletlenül jutott fel és nem esélytelenként lép jégre a japánokkal és a britekkel szemben ?, ez fáj, de nem tragédia. Ráadásul még nem dőlt el semmi, nemhogy az olasz, a kazah válogatottat is elkaphatjuk. Igaz, az utóbbihoz mindenképp csoda kell, de hétfőn este is láttuk: csodák vannak, 1-4-ről is nyerhet a gyengébb.

És ha kikapunk megint, akkor mi történik? Semmi, amiből ne lehetne okos és előremutató következtetéseket levonni. 2013-ban a divízió 1/A a mi szintünk, itt vagyunk otthon. Amíg ilyen, közel A csoportos szintű csatákban nincs elég rutinunk, amíg nincs elég masszív és okos fiatal védőnk ? már vannak, de nincsenek elegen ?, addig itt kell helytállnunk, tapasztalatot, tudást gyarapítanunk.

Nézni persze nem volt jó a meccs második felét ? ahogy a hollandok elleni vereséget sem az őszi olimpiai selejtezőn. De míg akkor kilátástalan volt az egész, most legalább kaptunk egy boldog félórát. Több kiló kenyeret ezért sem adnak a boltban, de most jobb a helyzet, még lehet javítani.

Évekkel ezelőtt általában vagy az esélytelenek nyugalmával kezdhettük a tétmeccseket, vagy nálunk jóval gyengébbek ellen kellett behúznunk a kötelező győzelmeket. Egy-két erős csapat mellett horvátokkal, spanyolokkal, litvánokkal gyakorolhattunk. Aztán jött Szapporo a feljutással, ami ? egyre inkább úgy néz ki ? kicsit olyan, mint a magyar futballnak volt a 6-3 a Wembleyben. Az is csoda volt, ez is ? évtizedek, illetve évek múltán mégis szinte realitásnak, viszonyítási pontnak tűnnek. A mi esetünkre vonatkoztatva: sokan úgy érzik, kötelező feladat a feljutás, hiszen egyszer már megvolt.

Pedig azokon a meccseken, amelyeket a tavalyi vb óta kell megvívnunk ? nálunk jobb és hozzánk hasonló csapatok ellen ? nagyon nehéz hősnek lenni. Miközben ahhoz vagyunk szokva, hogy a mieink hősök. Tényleg csak halkan jegyezzük meg: az, hogy Nagy-Britannia vagy Dél-Korea ellen esélyesként lépünk jégre és dominálunk, éppúgy a fejlődés jele, ahogy ? paradox módon ? az is, hogy ilyen csatákat el is tudunk veszíteni.

De az is külön rutin, hogy 3-0 után úgy vegyen vissza egy csapat, hogy túlságosan ne hozza fel az ellenfelet ? mert ez tényleg nem villanykapcsoló. Kazahsztánnak és főleg Olaszországnak ez magas szinten megy, de ők sokkal több ilyen próbán vannak túl, sokkal több időt töltöttek az elitben. Ebben a műfajban mi csapatként ás egyénileg is gyenge kezdők vagyunk.

Egy szó, mint száz: vb lesz jövőre is. Mi kihúzzuk addig. Együtt sírunk, együtt halunk meg a válogatottal. A kérdés az, hogy a többiek, a hokit csak ilyenkor követő tömegek elfordulnak-e. Mert a kudarc senkit nem vonz. És kérdés az is, hogy a törzsgárda ? nemcsak a tábort, kommentezőinket is beleértve ? képes-e nemcsak 4-5-ökben vagy 4-2-kben gondolkodni, hanem érti-e a tendenciákat és a folyamatokat, tudja-e helyén kezelni a sikert és a kudarcot is.

Igen, hülyén kaptunk ki ? egy teljesen fogalmatlan utolsó harmaddal ?, igen, nem szabadna így. A válogatott fél éven belül másodszor tette ezt, a magyar klubhoki zászlóshajója ebben a szezonban sokszor csinált hasonlót. Amikor eltűnik a lélek a játékból, az borzalmas. Korábban az ilyen nagyon ritka volt. Legalábbis úgy emlékszünk.

A válogatott húsz perc alatt jelentős adósságot halmozott fel a szurkolókkal szemben. De szerencse, hogy szerdán-pénteken máris lehet fordítani a megítélésen. Jön Kazahsztán, utána Olaszország. Van, ami nekünk sem elég. Az például kevés lesz, ha minden hokisunk húzni fogja a belét a jégen. Mi lélekkel, szívvel teli játékot szeretnénk látni ? és ha az megvan, már mindegy is, mire lesz elég.