Egyszerűen lehetetlen visszafogottan játszani

A vezetés megszerzése az első lépés az előny növelése felé. Az NHL-es edzők sorában ezúttal Claude Julien, a Bruins mestere vall a szakmáról.

Az nhl.com tavaly ősszel interjúsorozatot indított 5 kérdés címmel. A holtszezonban ezekből válogatunk. Az első interjúalany Mike Babcock, a Detroit Red Wings edzője volt. A következő a sorban Claude Julien, a Boston vezetőedzője. Külön ízt ad az interjúnak, hogy Julien azóta döntőt játszott csapatával.

Az interjú ugyan a tavalyi holtszezonban készült, Juliennel azonban így sem volt egyszerű időpontot egyeztetni, a bostoniak főnöke ugyanis szereti kézben tartani a dolgokat. Azon a héten járt Providence-ben a farmcsapatnál, Peter Chiarelli játékosmegfigyelővel egy kisebb körutat tett meg, hogy szemrevételezzék a legújabb fiatal tehetségeket, akiket kinéztek maguknak, emellett heti négy napot az irodában tölt játékelemzéssel, a megfelelő stratégia kidolgozásával, végül vasárnap jótékonysági akció keretében egy kölyökcsapat kispadjára ült le vezetőedzőnek, amelyet azok tombolán nyertek.

Gondolta volna, hogy edzői képességeit valaha egy jótékonysági tombolán bocsátják majd áruba?

Nem hinném, hogy ez valaha átfutott volna az agyamon, de az egészen biztos, hogy nagyon örülök, hogy végül ez is megtörtént. Ez olyasvalami, amiből sok ember profitálhat, különösen azok a gyerekek, akik megnyerték ezt a tombolát. Ezzel sok pénzhez jutott az utánpótlásunk és az alapítványunk. Szóval, nem mondhatom, hogy valaha is eszembe jutott ez a lehetőség, de örülök, hogy erre is sor került.

Ha visszagondol, mi volt az edzői pályafutása során a legnagyobb feladat, amivel meg kellett birkóznia, akár felnőttben, akár juniorban?

Két dolog ugrik be és az egyik utánpótlásedzőként esett meg velem. 1997-ben megnyertük a Memorial Cupot, vagyis a kanadai juniorbajnokságot a Hull Olympiques csapatával (a nagy múltú quebeci csapatban olyan későbbi sztárok nevelkedtek, mint Biron, Hemsky, Robitaille, Talbot, Théodore, Giroux és Krejci, edzőként pedig, Julienen kívül, Pat Burns és Alain Vigneault). Ez nagyon nagy siker volt, de a következő évre három játékosunk maradt, akik többnyire a padon hőmérőztek vagy be sem neveztük őket. Ráadásul 1997-ben mindenképpen meg akartuk nyerni a bajnokságot, ezért egy csomó draftjogot is eladtunk a játékoskeret megerősítésére. Szóval se játékosunk nem volt, sem pedig opciónk arra, hogy neves fiatalokkal pótoljuk őket, abból a resztliből kellett csapatot építeni, amit a többi csapat hagyott nekünk, és valahogy mégis sikerült rájátszásba kerülnünk, sőt a következő évben 17 légióssal hétmeccses döntőben buktunk csak el. Ez a két év együtt nagyon különleges emlék marad a számomra.

A felnőtt éveimből pedig 2007, az első bostoni évemről tudok beszámolni. Megpróbáltuk a csapatot újra felfelé ívelő pályára állítani. A szezon elején elvesztettük Patrice Bergeront, aki agyrázkódást szenvedett, ennek ellenére bejutottunk a playoffba, és szintén csak hét meccsen kaptunk ki a konferenciagyőztes Montrealtól. Ezek a feladatok, amikor esélytelen csapatod van, amely azonban tele van hajtós, küzdős játékosokkal, akikkel aztán sikerül elhitetni, hogy képesek nagy dolgokat elérni, ezek tesznek engem igazán boldoggá.

Kétszer kellett felállnia NHL-es csapat kispadjáról, egyszer Montrealban, egyszer pedig New Jersey-ben. Tudna nekünk mesélni arról, hogy milyen érzés ezeket a napokat átélni?

A montreali eset igazán váratlanul ért, nem nagyon számítottam rá. Ez volt az első alkalom, hogy edzőként bárhonnan is menesztettek, tehát nem is lehettem felkészülve rá, nem nagyon tudtam, hogyan kell az ilyen helyzeteket kezelni. De szerencsém volt, mert ezt követően viszonylag hamar, még az olimpia ideje alatt, jött a felkérés, volt érdeklődő a ligából. Ez volt az öröm az ürömben, hogy legalább a szezon hátralévő részét úgy nézhetem, hogy visszatérhetek. Mindig ez a legnagyobb félelem, vajon lesz második lehetőségem? Végül is lett, de nem nagyon tudtam, hogy miként fogok visszatérni. Aztán 103 ponttal megnyertük a divíziót a Devilsszel, és még ma is úgy érzem, hozzá tudtam tenni a csapathoz, arra a szintre hoztam, ahová az tartozott. Ugyanakkor egyértelmű, hogy ennél is többet vártak tőlem, tehát másodszor is menesztettek. De újfent szerencsém volt, és megint csak nagyon hamar megcsörrent a telefonom, tehát nem sok időm maradt a búsongásra.

Beszéljünk kicsit a Boston-Vancouver rivalizálásról: tényleg akkora a gyűlölet a két csapat között, mint az kívülről látszik?

Hát, ehhez kétség sem férhet. Ennek oka, hogy tényleg nagy versenytársak vagyunk egy olyan harcban, ahol nagy a tét. A Stanley Kupa döntője előtt (2011-ben e két csapat játszotta a döntőt, mely csak hét meccsen dőlt el, utána törtek ki az emlékezetes zavargások Vancouverben) évente egyszer vagy kétszer játszottunk velük, ezek a meccsek rendben lementek, mindkét csapat tisztelte a másikat. De abban a döntőben annyi olyan dolog történt, amely csak az ellenségeskedést szította, ami nem segített. Láthatta, tavaly, amikor a Vancouver eljött hozzánk, nagyon elszántak voltak, be akarták bizonyítani, hogy képesek minket az otthonunkban legyőzni. Bosszút akartak állni és nagyon jól játszottak, nagyon jó meccs volt. Emlékszem arra a szerencsétlen momentumra, amikor Milan Lucic olyat tett, amit nem kellett volna (a döntőt követően 2012. januárjában találkoztak először egymással a csapatok Bostonban, ahol a TD Gardenben telt ház, vagyis több mint 17 ezer néző előtt végül a Canucks nyert 4-3-ra, az első harmadban csetepaté robbant ki a vendégek kispadja előtt, amelybe a padról avatkozott közbe a vancouveri születésű Lucic, amiért meg is kapta a végleges fegyelmijét, az eset itt látható), de ez az ellenségeskedés miatt van, az itt kezdődik. És szerintem ez jó darabig el fog tartani.

Meg tudom érteni a vancouverieket is. Nézd meg, min mentek keresztül, egy egész szezonon át mindent megtesznek, hogy bejussanak a döntőbe, aztán a döntő hetedik meccsén, saját otthonodból üres kézzel kell távozni ? pontosan tudom, hogy éreznék, ha az ő helyükben volnék. Meg tudom érteni őket is. Szóval ma sokkal nagyobb izgalmat jelent a Vancouverrel meccselni, mint korábban. Nagy idők nagy riválisai lettünk, ugyanakkor ez is ad ízt ennek a játéknak. Fel kell hívni magadra a figyelmet, fel kell kelteni az érdeklődést, és mi mindketten éppen ezt csináljuk. Ők bekarikázzák a naptárban a Vancouver?Boston meccseket, mi pedig bekarikázzuk a Boston?Vancouver derbiket.

Egy kérdés az edzői filozófiájával kapcsolatban: ha a harmadik közepén egyenlő állásnál üt egy gólt a csapata, visszavesz és biztonsági játékot játszat?

Mindig azt mondom a játékosaimnak, és ők is esküdnek erre, hogy soha nem akartam olyan csapatot látni a jégen, amelyik szándékosan visszafogja magát. Persze mindig mondom, hogy mindenkor legyen egy csatár, aki képes visszaérni és segíteni. De azt sosem szerettem, hogy dobjuk be a pakkot a támadóharmadba, dőljünk hátra és várjunk, mit csinál az ellenfél. Kemény forechecket akarok, korongszerzéseket, lefordulásokat. Számomra a vezetés megszerzése az első lépés a vezetés növelése felé. Ha egy góllal vezetünk, az a cél, hogy növeljük az előnyt. Egyszerűen lehetetlen visszafogottan játszani. Ma már arra sem vagy képes, hogy a játék záró szakaszában a semleges zónában tartsd a korongot. Ha belőjük a korongot, akkor azt akarom, hogy a játékosaim azonnal támadják azt, azzal a céllal, hogy visszaszerezzük a korongot. Ha egyetlen góllal vezetünk, továbbra is támadnunk kell, de azt sem akarom, hogy meggondolatlanok legyünk a semleges zónában. Szereljünk, lőjük be a támadóharmadba a korongot, de azonnal menjünk utána, hátha tudunk még egy gólt szerezni.