Öntsünk tiszta vizet Oleg Znarok poharába

Itt van ennek az ideje, hiszen rég láttunk már edzőt, aki ilyen vagányul összerántotta volna a mindig érzékeny művészekből álló orosz válogatottat.

Na jó, ez a rég, ez túlzás, hiszen Vjacseszlav Bikov két világbajnokságot is nyert a csapattal ? 2008-ban Kanadában, majd 2009-ben Bernben ?, és Zinetula Biljaletgyinov sem volt mindig olyan balfék, amilyennek az olimpián és tavaly Helsinkiben látszott: egy évvel azelőtt, 2012-ben Jevgenyij Malkin vezérletével hülyére pofozták a srácok az egész mezőnyt, 100 százalékos teljesítménnyel húzták be a győzelmet.

Olyan csodálatos űrhokit mindazonáltal, amilyet a minszki torna meccseinek nagy részén nyújt Oroszország, nem látni mindennap. Épp ma írtam F. Kapusnak, hogy nekem már mindegy, mi jön, ha nem nyerik meg a vb-t, teszek rá, az, amit eddig láttam, elég volt ahhoz, hogy visszakapjam a hitemet, amiből az egy évvel ezelőtti borzalom ? az az USA elleni 3-8 milyen rettenetes volt ?, majd utána a szocsi gyalázat egy elég nagy darabot lecsippentett.

De nem ódát akartam most írni az orosz hokihoz, csak annak jött el az ideje, hogy ennek a szenzációs mesternek a poharába öntsük bele végre a tiszta vizet. Amiatt is, mert bár a tévéközvetítésekkel mi nem nagyon szoktunk kötözködni, mégis indokolt helyre tenni a dolgokat. A mai orosz?lett alkalmából ugyanis többször visszatértek kommentátor barátaink ahhoz a dilemmához, hogy vajon hogy érzi magát Znarok lettként, amikor a fiai éppen hülyére pofozzák a letteket, akiket azelőtt személyesen ő tartott magasan.

Na tehát.

Oleg Znarok nem lett. Még csak arról sincs szó, hogy mondjuk lettországi oroszként kb. úgy kellene éreznie egy ilyen szituációban, mint egy erdélyi magyarnak egy Magyarország?Románián.

Oleg Znarok a Szovjetunióban született, Cseljabinszk közelében, apja, Valerij Znarok ismert futballedző volt. Ám a kis Oleg nem a labdával, hanem a koronggal barátkozott meg jobban, szépen elkezdett hokizni a Traktorban, ahonnan 1983-ban, húszévesen szerződött a Dinamo Rigához. Itt vált érett és okos játékossá, de nem túl korán, minthogy a szovjet válogatottig majd csak 1990-91-ben jutott el, ebben a két esztendőben húzhatta magára néhányszor a címerest. De ha már ott érte a rendszerváltás Lettországban, ott is maradt, nem fizikailag, lelkileg. Úgy értem, hogy bár előbb elment egy évre Amerikába ? az AHL-nél magasabbra nem jutott ?, majd egy szűk évtizeden át Németországban profiskodott, de a világversenyeken a lett válogatottat erősítette. Oly mértékben, hogy 1996-ban személyesen lőtte fel az A csoportba választott-örökölt hazáját, ahol az gyökeret is vert vagányul, sosem esett ki.

Érdekes, hogy állampolgárságáról a későbbiekben ? sehol sem részletezett, illetve általam nem ismert politikai okokból ? lemondott (vagy 2001-ben, vagy 2003-ban, ellentmondanak egymásnak a különböző források), és német lett belőle. Mindez egy cseppet sem zavarta abban, hogy 2007 és 2011 között öt világbajnokságon gardírozza, ezen belül 2009-ben a szuper 7. helyig vezesse összesítésben a lett válogatottat. Kedves olvasónktól tudunk egy olyan sztorit, amely szerint 2011-ben sem feltétlenül hagyta volna ott a csapatot, csakhogy berágott a lett szövetség vezetőire. Az történt ugyanis, hogy egy alkalommal oroszul nyilatkozott az orosz tévének, ami miatt raportra hívták a főnökei, és ez egyáltalán nem esett jól neki.

Ezt követően ment a Dinamo Moszkvához, amellyel előbb az első, 2011/12-es, majd a második, 2012/13-as KHL-szezonjában is elvitték a Gagarin-kupát. Triplázni nem sikerült.

Ehhez meg nekem van egy történetem, saját. Kint voltam tavaly márciusban a SZKA Szentpétervár?Dinamo Moszkva konferenciadöntő egyik meccsén, amit ügyes és jól szervezett játékkal a vendégek nyertek. Benéztem a sajtótájékoztatóra is, amelyen percek alatt még egy fejjel nőtt a szememben Oleg Znarok. Olyan laza, sőt már-már nyegle magabiztossággal osztotta ki az előbb az ellenfél edzőjébe, Jukka Jalonenbe belekötő ? ez az ember világbajnokságot nyert a finnekkel, ti szerencsétlenek, morogta körülbelül ?, majd a Dinamo kevés nézőjével kapcsolatban okoskodó segghülye újságírókat, hogy csak vigyorogtam percekig, mint a vadalma. Azóta is fel-felnevetek néha, ha az átlagosnál is marconább képet vág a televízióban.

Biljaletgyinov menesztése után magától értetődött, hogy csak ő lehet a kapitány ? na jó, Bikov is visszajöhetett volna, de nem ?, és nem kevesebb, mint négyéves szerződést kötöttek vele. A feladat egyértelmű: legalább annyi vb-győzelmet kéne hoznia, mint ahány Gagarint a Dinamóval, vagy ahányat Bikov ? na meg aranyat Pjongcsangból. Az előbbi könnyebb lesz, de 2018 még nem érdekel, Minszkre figyelek. Nemcsak én, az oroszok is. Szocsi sebei ugyan a május 25-ei diadaltól sem gyógyulnának be teljesen, de mégiscsak szebb lenne az élet, ha összejönne.

De mondom: a játék már megvan, és méghozzá milyen játék! Ez is valami, nem igaz? Már ezért meg kellene kapnia az orosz állampolgárságot. Ha kéne neki, a nemzetisége mellé.