Mi a teendő?

Egyszerű kérdésre egyszerű válasz: a magyar válogatottnak le kell győznie mindhárom ellenfelét és tovább kell jutnia a selejtezők következő körébe.

Magyarország a 2013-as divízió 1/A-s világbajnokság óta nem játszott tétmérkőzést Magyarországon és a Papp László Budapest Arénában. Azt megelőzően nem volt ilyen hosszú a szünet: 2012 őszén ugyancsak olimpiai selejtezőkre került sor ugyanitt. A két esemény közül a vb ? noha nem jutottunk fel akkor ? szép emlék, az OST ellenben nem az.

Igen ritkán fordult elő az elmúlt másfél évtizedben, hogy csalódottak voltunk csapatunk teljesítménye és eredménye láttán. Ám a Hollandia elleni vereség és a kiesés tényleg nem volt bekalkulálva azon a három és fél évvel ezelőtti tornán. A magyar válogatott jobb erőkből állt, minden mellettünk szólt, klassziskülönbség volt köztünk, mégsem sikerült. Az akkor történteket nem azért elevenítettük fel, hogy fájjon, hanem azért, hogy jelezzük: nem mindenekfelett való magától értetődőség, hogy vasárnap este mi fogunk ünnepelni.

A továbbjutás nem elvárás, hanem feladat.

A mostani csoport összességében is erősebb, mint a 2012-es, Lengyelország pedig ? úgy is, mint első számú kihívónk ? nagyságrendekkel különb, mint az akkori Hollandia. Ezt Krakkó óta különösen jól tudjuk, minthogy az A csoportba jutásért épp velük játszottunk a végletekig kiélezett döntőt. Fontos azonban az is, hogy nemcsak a lengyelekkel kell foglalkoznunk, lépésről lépésre célszerű haladnunk. Előbb győzzük le a litvánokat, majd intézzük el az észteket, azután beszéljünk részletesen a fináléról.

Megvan-e minden ahhoz, hogy az elemek a négy nap alatt a helyükre kerüljenek, és Rigára készülhessünk megérdemelten?

A Rich Chernomaz és segítői által összeállított csapat háromnegyedrészt megegyezik azzal, amely 2015 áprilisában kivívta a feljutást. A stáb koncepciója bevallottan is arra épült, hogy ezúttal nincs szükség újratervezésre. A közönség egy része jelentősebb személycseréket szeretett volna, hiába. A publikum eleve mindig radikálisabb, mint a szakemberek, ez így természetes, de az is rendjén való, hogy azok, akiknek a felelősséget fel kell vállalniuk, másmilyen szempontok mentén hozzák a döntéseket.

Fotó: Mudra László

A szurkoló azt látja és minősíti, hogy melyik klub milyen eredményeket ér el, az egyes játékosok szezon közben milyen formát mutatnak. A stáb viszont azt is tudja, hogy ki hogyan teljesít a válogatottban hosszú távon, ki mennyire alkalmas egy-egy konkrét feladatra, hogyan illeszkedik a szisztémába, milyen fizikai és mentális állapotban van, mennyire működik a kémia. Korántsem biztos, hogy minden döntéshozó jó döntéseket hoz mindig, és egészen biztos, hogy minden meccset lehetetlen megnyerni. Az esélyek érvényesítéséhez is rengeteg munkára és akaratra van szükség.

De a mi jégkorongunkban az a legjobb, hogy tudjuk: a munka el lesz végezve, és akarásban garantáltan nem lesz hiány.

A 2013-as arénás világbajnokságot azért is érdekes még felidézni, mert a válogatott gerincét adó Volánnak akkor is pocsék szezonja volt. A fehérváriak a mostani idényben talán még kevesebb sikerélménynek örvendhettek sajnos. De ha azt vesszük, hogy a három évvel ezelőtti vb-nk rendkívül összeszedett és színvonalas lett aztán ? egyebek közt egy feledhetetlen kazahveréssel ?, akkor a máris startoló olimpiai selejtezőkön sem jöhet szóba a kudarc. Persze a jégkorong nem matek, párhuzamot csak az érdekesség kedvéért vontunk.

Nem ez minden idők legerősebb magyar válogatott kerete, közbeszólt néhány sajnálatos sérülés. Csakhogy ezt is másképp kell felfogni, mivel biztosak lehetünk benne: az a 22 játékos, akik piros-fehér-zöldben kikorcsolyáznak a jégre csütörtökön, pénteken és vasárnap, mindent, de mindent megtesznek a győzelem érdekében. Tudják, hogy ez a dolguk, és nem is tudnák máshogyan csinálni, mint 100+ százaléknyi odaadással, pörögve, extázisban.

Mi is tudjuk, hogy mi a dolgunk. Kezdődhet.