Nem azért megyünk Pétervárra, hogy világbajnokságot nyerjünk

Legyőztek bennünket vasárnap este. Vesztettünk, alulmaradtunk. Az év egyik legfontosabb meccsén. Ne keressünk magyarázatokat ? de keressünk kapaszkodókat, tekintetünket pedig vessük a májusi A csoportos világbajnokságra.

Az utóbbi években jó néhányszor buktunk el fontos, döntő csatákat a Papp László Budapest Arénában. Zsinórban négyszer: 2011, 2012 és 2013 után 2016-ban is. Az olaszok két világbajnokságon vitték el ellenünk a feljutást ? előbb hosszabbításban, majd egy végjátékban szerzett előnyös góllal ?, a hollandok pedig büntetőkkel mentek tovább négy éve az olimpiai selejtezőben. Most a lengyelek csinálták velünk  ugyanezt. Szapporóban és Krakkóban meg tudtuk tenni az utolsó hatalmas ugrást, itthon a félcentis lépéssel ? hiszen az A csoporthoz jutáshoz képest magától értetődő kellett volna legyen az idén épp három osztállyal alattunk játszó hollandok legyőzése ? is gondban vagyunk.

A sokszor elátkozott létesítményben, ahol borzasztó a jég minősége, értelmetlenül meleg van, gyalázatos a palánkillesztés, 30 perc a plexicsere, drága és pocsék a sör, képtelenség ételhez-italhoz jutni a szünetekben, túljátssza szerepét a biztonsági szolgálat, lapos az alsó karéj lelátója ? igaz, mi mégis szeretjük és elfogadjuk, mert az otthonunk ?, sehogy sem megy nekünk az áttörés.

A mi válogatottunk erősebb, mint a lengyel, ezt Krakkóban és most is megmutatta a mérkőzés. Nem sokkal, kevéssel, de éppen annyival, ami után azt gondolhatjuk: nem sikerült érvényesíteni a papírformát. Úgy vesztettünk, hogy az ellenfél nem jobb, az ilyennél pedig nincs fájóbb vereség. A lengyelek magukhoz képest jobban játszottak, mint mi a valós tudásunkhoz képest, így megérdemelték a szerencsét, amely szinte az egész meccsen végigkísérte őket.

Fotó: Mudra László

A külső körülmények után érintőlegesen szóljunk a belsőkről is, óvakodva bárminemű szakmázástól. Az első két meccs matiné volt, szakmailag kevéssé értékelendő és értékelhető, hagyjuk is. Mindenki tudta, a lengyelek ellen derül ki az igazság. Ez így is történt. A vasárnapi mérkőzés megmutatott néhány dolgot. Egyértelműen jelezte, hogy a helyzetkihasználásunk gyenge. A Fehérvár csatárai és légiósaink egy része ? éppen úgy, mint a szezon nagy részében ? ezúttal is kihasználatlanul hagytak számos lehetőséget. Több kulcsjátékos ráadásul helyzetbe sem került 65 perc alatt.

Pedig ahogy Kovács Csaba a meccs végi értékelésében jelezte, ennél könnyebb meccsünk nem lesz a szezon hátralévő részében. Játszunk még négy-öt kemény felkészülési mérkőzést, és aztán jön a vb hét összecsapása. Biztosak lehetünk abban, hogy a többségükön nem lesz annyi nagy gólszerzési lehetőségünk, mint a lengyelek ellen volt, és hogy ezeket kidolgozni sokkal több energiába kerül majd, mint vasárnap. De az egy más történet lesz, ne szaladjunk előre.

A lengyelek elleni meccs egyik legfontosabb pozitív tapasztalata az, hogy a MOL Ligából érkezve is lehet nemzetközi szintű teljesítményt nyújtani. Az öt, majd az első szünettől kezdve négy hátvéd, aki a magyar bázisú bajnokságban játszik, szinte hiba nélkül, magas szinten hokizta végig a meccset és a tornát. Csapatunk összesen egy gólt kapott három mérkőzésen, ezzel a csapatrésszel, amelytől előzetesen talán a legjobban tartott a közvélemény, egy percig nem volt gond. Egyedül a kék vonalas lövéseket hiányolhattuk.

Ugyanez vonatkozik két kapusunkra: Rajna Miklós ? aki fejben és fejjel is roppant erős ? és Hetényi Zoltán esélyt teremtett, óvta a kaput, nem hibázott. Ne feledkezzünk meg a Vas testvérekről sem. Vas Márton továbbra is tanár a hátsó alakzatban, és ezúttal kiderült, hogy akár Vas János is az lehetne. De nemcsak miattuk van mire alapoznunk hátul, és ez nagyon fontos a jövőre nézve.

Szintén megmutatta a vasárnap, hogy lehet számítani és építeni a fiatalokra. Mind egy szálig megszolgálták a bizalmat. A védelemben Stipsicz Bence korát és felnőttválogatott-beli rutintalanságát meghazudtoló színvonalú játékot mutatott be. Aligha kétséges, hogy komoly esélyt teremtett magának arra, hogy 19 évesen az A csoportos vb-n is játszhasson. Ugyanez igaz elöl a másik junior játékosunkra, Galló Vilmosra, akinek ha egy kis szerencséje van ? vagy fogalmazzunk úgy, ha még nagyobb szerencséje van ?, eldönthette volna a továbbjutást, de sajnos nem sikerült behúznia a korongot sem a váratlan helyzetben, sem a többi alkalommal, amikor kőkeményen dolgozott a kapu előtt. Mellettük a Krakkót is megjárt és azóta játékban sokat előrelépett Vincze Péter is jelezte, komolyabb feladatokat is lehet rá bízni. De az is világossá vált, hogy egyelőre nem ők hozzák el a kánaánt.

Volt hat ziccerünk és számos gólszerzési lehetőségünk, illetve olyan szituációnk, amiből ziccer lett volna teremthető. Amikor kellően éles a csapat, ezekből legalább 2-3 gólt lövünk. Ezúttal nullát lőttünk. Sejthető volt, hogy az aranygeneráció kihullásával a góllövő csatárokban lesz viszonylagos hiány. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy Ocskay, Palkovics, Ladányi, Peterdi vagy a csatár Vas Márton a vasárnapi ziccerekből kettőt-hármat értékesített volna, ahogy tette is ezt hosszú időn át. De ne nosztalgiázzunk és ne keseredjünk el. Ők mást tudtak, a maiak másban jobbak náluk. Sokakban van meg a potenciál, hogy gólerős játékosok legyenek, olyanok, akik ki tudják használni a momentumot. Akár már májusban. Mert enélkül nem megy.

A norvégiai EIHC-tornán is látszott ősszel, hogy a csapatunk túlnyomó többsége képes tartósan magas energiaszinten jászani, jó a kondíciója, és a fizikai játék is megy. A kiváló felépítésű lengyel játékosok nem tudtak bedarálni minket. Az természetes, hogy néhány test a test elleni csatát elvesztettünk, de legalább ugyanannyit nyertünk. Nagyon jól fogtuk hátul a dolgokat, határozottak voltunk a kapu előtt, kevés helyzetet tudott kialakítani riválisunk, a támadójátékukat kontrolláltuk, kevés kivételtől eltekintve. Nem tudtak nyomást gyakorolni ránk, igazából csak a sokadik kényszerű átvszervezést követő öt percben voltak gondjaink, de akkor is kihúztunk magunkat a saját hajunknál fogva a gödörből.

A lengyelek elleni meccs ugyanakkor megmutatta azt is, miért nem érdemes kondicionális vagy egészségügyi problémákkal küszködő játékosokkal csatába menni. Pláne egyszerre többel, akiknek ráadásul kulcsszerepet szánunk. Jóra való, a csapatért korábban sokat tevő játékosok számára hozott emiatt kellemetlen perceket ez a meccs, és úgy tűnt, a csapat is kárát látta ennek. Erről a szituációról nem a játékosok tehetnek, 30-50-70%-os állapotuknak megfelelően teljesítettek, összeszorított foggal.

A közönség tényleg fenomenális volt. Tudott örülni, a másik sikerének tapsolni, gálát teremteni egy vereség után is. Nagyon tisztességes vereség volt ez, tapsot és üdvözlést érdemeltek a játékosok, de a csalódás az csalódás. Mindenki tovább akart jutni innen, és mindenünk megvolt ahhoz, hogy meglépjük ezt a szintet. Nem sikerült.

Az eredmény és a kudarc ugyanúgy befolyásolja az összélményt és a rációt, mint a siker és a győzelem. A vereség ellenére vasárnap este is többet adott a csapat a közönségnek, mint a minimum. Nem csak hajtott, nem csak hittel küzdött. De nem játszott igazán jól és ötletesen. A vastaps járt a végén, de felszabadult öröm nem járhatott ezzel.

Ezen a tornán a játékosok többé-kevésbé ugyanazt a teljesítményt nyújtották ? elsősorban minőségben és a színvonalban, hiszen a hit és a drive sokuknál jóval nagyobb volt, mint a klubszezon sodrásában ?, mint az elmúlt hónapokban a csapataikban. Ez a válogatott esetében nem mindig van így, sokszor és sokan képesek felülmúlni a klubszezont nemzeti színekben. Ezúttal azonban rövid volt a felkészülés, gyakorlatilag két edzés jutott arra, hogy a figurákkal és a speciális játékokkal foglalkozzanak. Ilyenkor marad a múlt és a rutin.

Velünk szemben a lengyelek egy héttel korábban kezdtek. Mindezt azért fontos megemlíteni, mert a májusi világbajnokság előtti felkészülést április elején kezdi a válogatott, és a szlovákok elleni nyitó találkozóig nemcsak öt hetet gyakorol együtt, hanem játszik is jó néhány kemény tesztmeccset. Az az időszak alkalmas lesz arra, hogy a játékosok újraépüljenek, és a csapat a múlt hetinél jóval magasabb minőségű támadójátékot legyen képes bemutatni a kvalifikáltabb ellenfelekkel szemben is.

Most már biztos, hogy az olimpiai selejtező felkészülési torna volt számunkra. Fontos tapasztalatokkal szolgált az év fő eseménye, az A csoportos világbajnokság előtt. Rögzítsük, februárban egy hátul masszív, elöl kissé fantáziátlan csapatot láttunk, amely nem mindig szolgált rá a szerencséjére. A kialakult struktúrát nem szükséges felforgatni májusig, hiszen van mire építeni, közel három hónap alatt lehet nagyot javulni, és ha kieső emberek vannak, akkor van kiket a helyükre rakni, ez látszik és nagyon fontos. Ugyanennyire az, hogy vannak még számosan, akik ezúttal nem kerültek a tűz közelébe, de oda valók lehetnek ők is.

Egyet nem szabad elfelejteni. Nem azért utazunk Szentpétervárra, hogy megnyerjük a világbajnokságot. Hanem azért, hogy helytálljunk. Ehhez a szezon hat meccsén látotthoz hasonló karakterű és mentalitású csapatra van szükség. Nincs miért szégyenkezzenek játékosaink a lengyelektől elszenvedett vereség után, de jó látni és hallani, hogy önkritikusak és csalódottak. Azt pedig jó tudni, hogy ha a helyzetkihasználásunkon és az emberelőnyös játékunkon sikerül javítanunk ? nem keveset ?, akkor bízhatunk benne, hogy végre pontot szerzünk az elitben.