Csak a videójátékokból ismertük az NHL-t

Nino Niederreiter, a Minnesota Wild gólvágója a The Players’ Tribune-on mesélt arról, mit jelent svájci hokisnak lenni.

N-E- I? N-I- E-D- I? N-I- E-D- E-R- R-E- I-T- E-R. Oké, tudom én, nem egyszerű lebetűzni a nevemet. Ahonnan én jövök, Svájcból, svájci németet beszélünk, és amikor Amerikába költöztem, minden kicsit bonyolulttá vált a nevemmel kapcsolatban. A német “i” kiejtése megegyezik az angol “e” betűével. Szóval amikor a hotel recepcióján csekkolnék be, és megkérnek, hogy betűzzem a nevem, még mindig teljesen összezavarodok. Előveszem a bankkártyám, ránézek az “i” betűre, és reflexből a német kiejtés jön a számra. Ne vicceljünk már, komolyan. Két i és négy e van a nevemben… ez elég kegyetlen poén volt az élettől.

Régebben minden alkalommal küzdöttem ezzel, ha valami papírmunkánál betűznöm kellett. Általában elő kellett vegyem a bankkártyám, hogy ellenőrizzem magam. Ilyenkor viccesen tudnak nézni az emberre. El kell sütni egy magyarázatot, “Bocsi, svájci vagyok.” Ez még jobban összezavarja őket. Kicsit máshogy mennek a dolgok ott, ahonnan én jövök. Macskaköves utak, hóval borított háztetők, hatalmas hegyek mindenfelé. Szülővárosom, Chur a svájci Alpok árnyékában fekszik.  Kisváros. A környék végtelen csendjét csak a fával ütköző gumi hangja zavarja meg időnként. Puff. A zaj lepattan a hegyekről. Puff. A tél sötétjében órákig gyakoroltam a pattintott lövéseket. Puff. Svájcban a telek hosszúak. Három hónap is eltelt anélkül, hogy a hátsó udvarunk napot látott volna, a hegyek teljesen beárnyékolták. Ez viszont az jelentette, hogy egy dologból rengeteget lehetett csinálni. Jégből.

Apám felkelt az éjszaka közepén, hogy egy tömlőből locsolja a vizet az udvarra. Mivel baromi nehéz volt jégkorongos felszereléshez jutni, majdnem minden cuccom házi készítésű volt. Szerencsére apám munkásember volt. Épített egy kis palánkot is a rögtönzött jégpályánk köré. Még szabványméretű kaput is csinált valami vascsőből. (Pirosra festette, természetesen.) Az egész városból jártak a srácok az udvarunkra hokizni. Mezt is húztunk, a térdünk alá ért, és a tőlünk telhető módon utánoztuk a kedvenceinket. Nem éppen tipikus kedvenceink voltak.

Svájcban nem adott NHL-meccseket a tévé. Minden az EHC Churról szólt. Én Harijs V?tolinst bálványozva nőttem fel. Nagy és erős center volt, a Churban játszott a 90-es években (Vitolins jelenleg az orosz válogatott és a SZKA Szentpétervár másodedzője ? D. L.). Csak a videójátékokból ismertük az NHL-t. Persze hallottuk a nagy neveket, mint Gretzkyé, de az aktuális sztárok olyan távolinak tűntek. A mi hőseink néhány utcára tőlünk játszottak.

Az NHL 2003-as videójáték volt a legjobb, Jarome Iginlával a borítón. PlayStationön játszottam vele, a barátaim is átjöttek, ekkor találtam rá Mike Modanóra. Imádtam a stílusát. Ahogy a meze felgyűrődött a hátán, az ügyes kezeit és azt a hatalmas lövését. Imádtam lőni ? még mindig imádok.

A legtöbb gyerek úgy nő fel Kanadában és az Egyesült Államokban, hogy speciális kapusponyvára lövi a korongokat. Egy kapus képe van rajta, és a kivágott lyukakba kell lőni, főképp a sarkokban. Apám fából faragott egy sajátot a kapunkra, még kesztyűt és blokkolót is szögezett rá. Különféle színekből festett rá célpontokat, én pedig csak bombáztam, bombáztam és bombáztam a korongot. Puff. Jó nagyot csattant. Úgy akartam lőni, mint Modano, de nem voltam elég erős hozzá.

Mit tudtam tenni?

Elkezdtem dolgozni. Erősítettem a csuklóm és az alkarom. Anyukám nagybátyja súlyemelő volt, megtanított pár fogásra. Kis súlyokkal végeztem csuklógyakorlatokat. Sokszor emlékeztetett rá, hogy egy jó lövés a konditeremben kezdődik és a hálóban ér véget.

Mindig jó kezem volt. Eredetileg vízvezeték-szerelő akartam lenni Churban. Svájcban nem lehet csak úgy otthagyni a sulit és elmenni dolgozni. Igazából el is kezdtem a vízvezeték-szerelői gyakorlatom, egy évig dolgoztam építkezéseken, mielőtt eldöntöttem, hogy minden energiámat a jégkorongnak szentelem. Ha nem fedezem fel a hokit, biztos vagyok benne, hogy most ott szerelnék minden nap a városban.

Másról se álmodtam, csak arról, hogy az EHC Churban játsszam. Ez volt minden, amire a barátaimmal vágytunk. Apám kivitt a meccsekre, imádtam az éneklést, a kántálást. Emiatt lesz olyan érzésed, hogy játszani akarsz te is. A tömeg felvillanyozó, hasonló az NHL-eshez, ugyanakkor teljesen más. Zászlók lógtak a sarkokban és a székekről. A gól jó ürügy volt arra, hogy olyan hangosan üvöltsek, ahogy a csövön kifér.

Svájc olyan kicsi, hogy utánpótlás-karrierem során simán elmentünk a meccsek helyszínére, játszottunk, aztán haza. A profi csapatok is pontosan ezt csinálták, csak nagyobb buszuk volt. A szüleim minden meccsemre eljöttek velem. Sosem voltak idegesek, ha nem ment jól a játék. Ez, úgy tűnik, Észak-Amerikában nem mindig jellemző. A jégkorong mindenhol drága, de mivel mi külföldről hozattuk a felszerelésem, ez is dobott az árán. Mint már említettem, imádtam lőni, de minden törött botomért gyilkos pillantásokat kaptam anyámtól. 300 dollárért kellett újat rendelnünk.

A szüleimet csak az érdekelte, hogy időben érkezzek, és koncentráljak rendesen. Ez a hozzáállása minden svájcinak, akit ismerek. Ez egy előre gondolkodó ország, realista és felelősségteljes emberekkel. Ez megmutatkozik abban is, ahogy a jégkorongot játsszuk. A védekezés az első. Ez nem azt jelenti, hogy nem szórakozunk, de ahogy mondtam, realisták vagyunk. Elég megnézni néhány játékost, akit az NHL-nek adtunk: Roman Josi, Luca Sbisa, Mark Streit.

Mind hátvéd. Én, a góllövő csatár sosem tekintettem az NHL-t valódi opciónak. Nem gondoltam, hogy elég jó vagyok. A csapattársaim mindig mondták: “Meg fogod csinálni, haver! Benne leszel a videójátékban.” De én reálisan láttam a dolgokat.

A 2008-as U18-as oroszországi világbajnokságig egy ügynök sem érdeklődött utánam. Akkor viszont kezdtek odajönni hozzám, azt mondták, fontoljam meg a kanadai juniorbajnokságot. Meg hogy akár az NHL-draftra is lehet esélyem. Úgy voltam vele: először kerüljek be a svájci első osztályba, az NLA-ba, aztán meglátjuk.

Egy évvel a vb után az EHC Chur pénzügyi gondokkal küzdött, így a HC Davosba igazoltam. Davos megadta nekem az első kóstolót az igazi rájátszásos jégkorongból. A roham, amivel a jégre ugrassz a playoffban, olyasmi, amit nem felejtesz el. Meghozta az étvágyam. Többet akartam.

A szezon végén Amerikába mentem a 2009-es ifjúsági világbajnokságra. Voltam már a tengerentúlon azelőtt is, Lake Placidban, és emlékszem, a csapattársaim próbálták nekem elmagyarázni a csodát a jégen. Annak is elég nehéz elhinnie az 1980-as amerikai olimpiai csapat történetét, aki beszéli a nyelvet, de még jobban zavarba ejtő olyasvalakinek, akinek a suliban a leggyengébb tárgya az angol volt. Az ifivébén játszottunk Kanadával Fargóban ? ez kicsit kulturális sokk volt nekem ?, és atomjainkra szedtek minket. Emlékszem, milyen gyorsak voltak, és biztos vagyok benne, hogy hátul is volt szemük. Veszítettünk, csúnyán.

A kanadai edző akkoriban Mike Johnston volt, a Portland Winterhawks WHL-es csapatának irányítója. Az első pillanattól jól kijöttünk. Meg akart róla bizonyosodni, hogy rajta leszek a következő draftlistán. Kevesebb mint egy évvel ezután egy olyan városba költöztem, amelyről akkor hallottam először, egy országban, ahol mindössze kétszer jártam előtte.  A legnagyobb gondot a nyelv és a kultúra okozta. Portland a maga furcsa módján kicsit olyan volt, mint Zürich. Ez valamennyire megkönnyítette a dolgot.  A szobatársam, Troy Rutkowski is sokat segített. Azonnal belekezdtem az angolom fejlesztésébe.

Otthon az edzések az alapokat hangsúlyozták, szilárd korcsolyázás, jó helyezkedés, erős lövések. Portlandban a jégkorong egy egészen új világa tárult elém. “A tip drill jön!” ? üvöltötte az edző a kékről. “Tip drill? ? gondoltam ?, mi a franc az a tip drill?” Svájcban ilyeneket nem csináltunk.

A hoki technikai oldala megváltozott Amerikában. Itt sokkal inkább a megállsz és elindulsz hoki megy. Európában a nagy pályán mindig mozgásban kell lenni, és kihasználni a terület adta lehetőséget. Otthon nem fókuszáltunk annyira a fizikai oldalra sem, ami már beépült a játékomba. A kapu előtt lenni és bepiszkálni a korongot ? remekeltem benne. Sokat segített a beilleszkedésben, amikor hozzászoktam ezekhez. Erős szezont futottam Portlandban, de nem felejtettem el, amit a családom mondott annak idején: “Sose szállj túl magasra, de túl alacsonyan sem.”

Tudtam, hogy még várnak rám kihívások. A családom keményen dolgozott, hogy eddig a pontig jussak. Tartoztam nekik. A 2010-es NHL-draft előtti estét Luca Sbisa házában töltöttem Anaheimben. Luca most a Vancouver Canucksban játszik, de a Ducksban volt, amikor engem draftoltak. A Los Angeles-i aréna fele menet bemutatott Scott Niedermayernek, akivel a 2003-as NHL-es videojátékban palánktól palánkig korcsolyáztam annak idején. Sok mindenről beszélgettünk, amíg besétáltunk a csarnokba. Azt is mondta, hogy azért élvezzem is a dolgot, és ezt soha nem felejtettem el. Lehet, hogy ez lényegtelennek, sőt giccsesnek hangzik, de amikor egy olyan legendától hallod, mint Niedermayer, akkor máshogy hat. “Érezd jól magad, ne vedd túl komolyan, minden percét élvezd ki.” Ez annyira… nem svájci volt.

Amikor a jégkorongról van szó ? meg úgy általában mindenről, tényleg ?, mindenki nagyon koncentrál Svájcban. Egy másik sokat használt szó a felelősség. Felelősek voltunk a csapattársakért, egymásért játszottunk, nem egyéni célokért.

Miután draftolt az Islanders, emlékszem az első alkalomra New Yorkban. Azta. Mindenit. Neki. Churban a legmagasabb épület pár emeletes. Aznap szó szerint megfájdult a nyakam, annyit bámultam felfelé Manhattanben. Amikor Minnesotára váltottam, az már kicsit jobban hasonlított az otthonomra.

A családtól távol lenni nem egyszerű, de továbbra is részt vesznek az életemben. Apám eleinte hajnalban kelt, hogy megnézze a meccseimet. Most már anyuval együtt hétvégén nézik végig az összeset. Két húgom van, mindketten követnek, egyikük őszintén megbolondul a hokiért. Fantáziahoki-bajnokságot csinál a barátaival. Amikor otthon vagyok, nekem kell vezetnem a draftot, ha már nem tudok részt venni a bajnokságban rendesen.

Figyelmeztettem őket, ha nem draftolnak az első körben, nem segítek tovább. Ehhez képest talán tizenötödjére vittek el. Az ésszerűség szempontjai mentén döntöttek. Mert ők svájciak. Nagyon gyakorlatias emberek.