Kereken egy éve ért össze a jég és a föld

2016. május 14-én Magyarország 5-2-re legyőzte Fehéroroszországot Szentpéterváron. 77 év után nyertünk mérkőzést a legjobbak között.

Vannak felejthetetlen mérkőzések. A szapporói magyar?ukrán, a budapesti magyar?kazah, a krakkói magyar?lengyel extatikus élmények. De vigyázni kell a jelzőkel, mert akkor mi marad a napra pontosan egy évvel ezelőtti Fehéroroszország-verésre? Ízig-vérig A csoportos csapatot győztünk le egy olyan mérkőzésen, amelyen végig partnerek voltunk, nem szorultunk be többet, mint amennyi időre mi be tudtuk őket préselni a kapujuk elé, fegyelmezettek, élesek, erősek és pontosak voltunk, minden játékosunk a legjobbját tette a jégre. Olyan meccsen nyertünk, amelyen a tét hatalmas volt mindkét csapat számára. Mi a bennmaradás utolsó esélyét ragadtuk meg, ők pedig e vereség révén vesztették el az irányítást saját sorsuk felett. Megmutattuk a világnak, hogy nem a vakszerencse vezetett minket másodszor is az elitbe, hanem tudunk azon a szinten is jól játszani. A hokivilág pedig befogadott minket az A csoportba. Érdemes megnézni a meccs utáni visszhangokat.

Sajnos még csak egy-egy meccset tudunk ilyen szinten lejátszani, ez néhány napon belül kiderült tavaly is. Az élet és a jégkorong igazságos, nem kaptuk meg a 2017-es A csoportos tagságot azért az egy kimagasló produkcióért. Ehhez még kellett volna a németek elleni siker is. Az már nem jött össze, pedig ellenfelünk számára nem volt nagy a tét. Hiába vezettünk, végül elbuktunk ? azt pedig előre tudtuk, hogy a franciákra nem számíthatunk, őket simán verték a fehéroroszok az utolsó meccsen, és azzal a három ponttal bent maradtak az elitben. Mi pedig kiestünk így a divízió 1/A-ba. Semmi gond ezzel ? ott a helyünk. De a szentpétervári élmények, élükön a fehéroroszokkal játszott mérkőzéssel, mindörökké életünk részévé váltak.

Olyan pillanatokkal gazdagodtunk, amelyekért érdemes élni és szurkolni. Amikor megszűnik minden, de minden, csak a lélek mélyééig hatoló feltétlen boldogság kerít minket hatalmába. Amikor nincsenek barátok, ellenségek, klubok, egyéb korlátok, mert egyetlen olvasztótégellyé válik minden, egyesül mindaz, ami vagyunk: a magyar jégkorong. Amikor a feldolgozhatatlan élmény feldolgozása órákig, napokig, hetekig tart.

Nagy Gergő, Vas János, Sebők Balázs, Galló Vilmos és végül Vas János második ? üres kapuba lőtt ? gólja egytől egyig mestermunka. Nemcsak a góllövők, hanem a csapat érdeme is, mint a legtöbb esetben ebben a szuper sportágban. Ez a játék elsősorban erről szól. A közös munkáról, az összhangról, az egymás iránti felelősségről. Azon a mérkőzésen 60 perc alatt mindössze 19 lövést engedélyeztünk az előző évben még vb-negyeddöntőt játszó riválisnak. Ez volt a siker alapja, amiért mind a 22 benevezett játékos derekasan megdolgozott. Az összmunka kivételesen magas színvonalú volt.

Zárásképpen Rich Chernomaz szövetségi kapitány értékeléséből emelünk ki egy fontos gondolatot: “A játékosaim ma önbizalmat gyűjthettek, megtapasztalhatták, hogy a győzelemhez az egyetlen út az, ha ugyanolyan keményen és fegyelmezetten játszanak, ahogy azt ma tették. Volt egy kis deja vu érzésem is a végén, pontosan ugyanolyan volt az ötödik gólunk, mint amilyennel egy éve Krakkóban kivívtuk az A csoportos szereplés jogát. Nagyon fontos volt ez a győzelem nemcsak a csapat, hanem a magyar hoki számára is, remélem, ez segít abban, hogy tovább nőjön az érdeklődés a hoki iránt.”

Ehhez hasonló élmények nem érhetnek minket túl gyakran, mert akkor természetszerűleg megszokássá, hétköznapivá válnának. Túl ritkán sem jó, mert akkor azt hihetjük, oda a remény. De ha kétévente kapunk egy ilyen fröccsöt a sikerből, az elfogadható intervallumnak tűnik. Miért ne élhetnénk át valami hasonlót jövőre? Talán Budapesten…