Halassy György 28 év után befejezi pályafutását
A játékvezető az FTC-Telekom?Fehérvári Titánok Erste Liga-negyeddöntő első találkozóján fújja utoljára a sípot profimeccsen.
Halassy György 1983-ban, 7 évesen kezdett jégkorongozni a KSI-ben, ahonnan a Ferencvárosba igazolt. “Hamar kiderült, hogy nem leszek válogatott játékos ? idézte fel blogunknak pályafutása e szakaszát. ? 15 éves koromra már én is felfogtam ezt. Ekkor találkoztam Schell Lászlóval, aki a bírók főnöke volt. Ő ajánlotta, hogy legyek zebra. 16 éves voltam, amikor belevágtam.”
1992-ben tette le a játékvezetői vizsgát, és innen meredeken ívelt felfelé a pályafutása a súlyos káderhiánnyal küszködő játékvezetői testületben. “Egy évvel később már első osztályú bajnokin voltam vonalbíró. Egy Volán?Debrecen meccsen mutatkoztam be, Bartha Ferenc volt a vezetőbíró, Koleszár Sándor vonalazott velem. 1995 márciusában, tehát 19 évesen döntőt fújtam vonalbíróként a később leégett Budapest Sportcsarnokban, Moharos László és Lugosi Gábor társaságában. A Volán és a Ferencváros játszott, teljes telt ház és óriási hangulat volt. Nagyon nagy élmény volt, ahogy sok későbbi meccsem is. 1998-ban egyedüli magyar játékvezetőként vehettem részt a hazai rendezésű C csoportos világbajnokságon. A feljutás az utolsó meccsen dőlt el, bár azon érintettként nem fújhattam. Románia vezetett 2-0-ra, a magyar válogatott fordított, 3-2-re nyert és feljutott a B csoportba. Ancsin János ott búcsúzott az aktív játéktól, a társak féltérdre ereszkedve köszöntötték. 2004-ben Kanada a közvetlen világbajnoki felkészülése során járt nálunk, és már az új sportarénában én is a játékvezetők között lehettem. Vezettem MOL Liga-döntőt is, 2014-ban Brassóban ott voltam, amikor az Érsekújvár a hatodik meccsen idegenben megnyerte a kupát. Szerencsére a jó élmények abszolút túlsúlyban vannak, a rosszak aránya 1 százalék alatt van, a hibahatáron belül.”
A bohém természetű zebra egészen biztosan a három legismertebb között van a hazai hokis közvéleményben. Ehhez hozzájárult az is, hogy felvállalva magát hosszú évek óta rendszeresen szóba elegyedik a szurkolókkal a különböző internetes fórumokon, de akár személyesen is. “Szerintem ez a sportág elsősorban a szurkolókról szól, aztán a sportolókról, és a sor végén valahol mi is ott vagyunk ? mondja erről. ? A szurkolók a pénzüket nem kímélve járnak ki a meccsekre, és néha bizony nem értik, hogy az a négy csíkos mezbe öltözött ember, aki pénzt is kap mindezért, mit csinál. Az a minimum, hogy elmondjuk nekik, mi miért történik. Meggyőződésem, hogy kommunikálni kell, partnernek kell tekinteni a szurkolókat és a játékosokat. Nem bújhatunk a sérthetetlenségünk mögé. Nyilván nem fogunk mindenkit meggyőzni, de ad absurdum azt is el lehet mondani, hogy bocs, fiúk, rossz napom volt, nem ment. Ha vannak ilyen emberi gesztusok, akkor a másik fél is megértőbb lesz. Istenem, ő is emberből van, hibázhat. Mi sem szeretjük, ha a családtagjainkat szidják kórusban a lelátóról, de ez ellen lehet és kell is tenni. Meggyőződésem szerint az egyik eszköz ehhez a kommunikáció. Az egész valahogy úgy kezdődött, hogy sokszor megszólítottak a szurkolók. Szidtak, kritizáltak, nagyritkán esetleg dicséretet is kaptam. Sok vádat kaptunk a múltban, és úgy gondoltam, kell valaki, aki belülről látja a dolgokat, és el meri mondani, hogy senki sem csaló, legfeljebb hibázik. Szélmalomharcnak tűnt, de kellemesen csalódtam. A szurkolók jelentős része nyitott volt a normális eszmecserére. Az a tapasztalatom, hogy ha kapcsolatban vagyunk velük, ők is elfogadóbbak lesznek. Sokáig nem nézték ezt jó szemmel tőlem a kollégáim, de ismernek, tudják, hogy öntörvényű vagyok, mindig elmondom a véleményem. Szerencsére az utóbbi időben megfigyelhető a nyitás a JT részéről is.”
Hogy mennyire volt nehéz döntés befejezni a bíráskodást, arról így beszélt: “Évek óta érlelődött bennem az elhatározás. Aki ismer, tudja, sosem szerettem nagyon edzeni, nem én voltam a legjobb kondícióban levő játékvezető, egyre nehezebben ment a követelmények teljesítése a fizikai felmérőkön. Az igazság az, hogy a 4 bírós rendszer adott még pár évet a játékvezetői karrieremben. A szívem szerint még sokáig csinálnám, mert nagyon szeretem. De érzem, hogy egyre több mindent rutinból kompenzálok. Egy jó bírónak kell legyen egy hónapban mondjuk 10 villanása. Valami bravúros döntése, elegánsan, magabiztosan kezelt konfliktusa, vagy hasonló. Azt érzem, hogy nekem már nem tud meglenni az a havi 10 villanásom. Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni. Nálam a csúcs már jó pár éve megvolt, de most még éppen időben tudom befejezni ahhoz, hogy jó szívvel emlékezzenek rám.”
Halassy György szerint jó pályán halad most a játékvezetés. “Ami a bíráskodás jövőjét illeti, nem aggódom. Itt vannak a fiatalok, soha nem látott számban. Akik most jönnek, már mind rendelkeznek hokis múlttal, ez a mi generációnkban még messze nem így volt. De előbb-utóbb ki fognak kopni azok, akik enélkül lettek játékvezetők. Azt hiszem, nekünk is van még tennivalónk bőven a toborzásban. Az én esetem lehet a példa. 16 éves kor körül már látszik, kiből lehet jó felnőtt hokis, és kiből nem. Az utóbbiak a mi célcsoportunk, belőlük lehet jó játékvezetőt faragni. Ehhez szoros kapcsolatra van szükség a klubokkal, hogy tudjuk, kiket környékezzünk meg, hisz nemcsak játékosként, de játékvezetőként is bent lehet maradni a rendszerben. Egyre több a játékos, egyre több klub van, számolatlanul játsszák a meccseket, nem győzzük emberrel.”
Hogy marad-e a jégkorong közelében is a játékvezetői pálya lezárását követően, azt még nem tudja Halassy. “Elképzelhető, hogy valamilyen feladattal megbíznak és elvállalom, de egyelőre semmi konkrétumról nem volt szó. Ha a kollégák úgy gondolják, hogy valamivel a hasznukra tudnék lenni, akkor a szezon végeztével biztosan meg fognak keresni. 28 év után nagyon fog hiányozni, hogy nem vezetek többet. Nézőként egészen biztosan ott leszek mérkőzéseken, a többit pedig meglátjuk.”
