Szintlépés helyett hibahalmozás a végjátékban

De több szempontból is előremutató, amit az U20-as vb-n láttunk a magyar válogatott nyitómeccsén.

Az első mérkőzés mindig különleges, főleg, ha egy válogatott tornáról van szó. Hiszen a nyitómeccseket a rengeteg ismeretlen tényezőhöz, a felkészülés során nem reprodukálható helyzetekhez és a torna színvonalához történő alkalmazkodás miatt eredménytől függetlenül mindig óvatosabban kell kezelni, a rendelkezésre álló kis minta miatt pedig igazából nem is érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Emiatt is láthatjuk minden egyes válogatott tornán, hogy még a legmagasabb polcon helyezkedő csapatok is a nyitómeccsükön írják le a legnagyobb fejlődési ívüket vagy játszanak a legszélsőségesebben. Így nyilván abban semmilyen meglepetés nincs, hogy a magyar U20-as válogatott esetében is hasonlót tapasztaltunk vasárnap délután.

Ladányi Balázs csapatának helyzetét ráadásul az sem könnyítette meg, hogy Kazahsztán egyből nagy intenzitással lépett fel, agresszív letámadással próbálta már a saját harmadában hibára kényszeríteni az ellenfelet. Ennek köszönhetően a magyar csapat a játék egyszerűsítésére és a kockázatkerülésre, valamint a korong nélküli játékára helyezte a hangsúlyt az első harmadban. A kazah válogatott így végig kontroll alatt tartotta az első harmadot. A magyar csapat elsősorban a saját kék vonalon kialakított létszámfölényével próbálta limitálni az ellenfél kontrollált korongbeviteleit, de hiába a visszazáró három magyar játékos, a kazah csapat a rengeteg semleges zónás keresztmozgással, valamint a sikeresen megvívott 1v1-es párharcokkal jól tudta ezt bontani. Az első harmad jelentős részében ezzel látványosan nem tudott mit kezdeni a magyar válogatott, az ellenfél rengeteg időt töltött a támadóharmadban, és még több minőségi lövőhelyzetet tudott kialakítani – Hegedüs extrája is kellett ahhoz, hogy az első harmadban nem nyílt nagyobbra az olló.

A magyar kapus stabilitása a folytatásban átragadt a többiekre is. A második harmadban ugyanis látványosan sikerült emelni a játék színvonalán és tempóján. A korongkihozatalok gördülékenyebbek voltak, a semleges zónában fel merte vállalni a magyar válogatott az 1v1-eket, valamint a kis területen lévő kombinatív játékot, amivel sikerült megalapozni a támadóharmadbeli jelenlétet. Az 50-50-es párharcokból többször jöttünk ki győztesen, a forgatásokkal pedig sikerült megnövelni a támadóharmadban a korongbirtoklással eltöltött időt. És ami a legfontosabb: ha csak a kaput eltaláló lövések terén is, de sikerült túllőni a kazah válogatottat, ami az első harmad képe után némileg váratlan is volt. Bár azt hozzá kell tenni, hogy a mennyiség nem feltétlen párosult minőséggel: Kazahsztán átmenetekből és forgatások után is magasabb minőségű helyzeteket tudott kialakítani, mint a magyar válogatott, és amikor igazán magához ragadta a kezdeményezést az ázsiai csapat, akkor hasonló volt a játék képe, mint az első harmadban – csak az ilyen periódusokból sokkal kevesebb volt ebben a játékrészben, ami mindenképp a magyar csapatot dicséri. Na meg persze az is, hogy a harmadik harmadra döntetlennel fordultak a csapatok.

Az utolsó húsz percre kanyarodva a magyar válogatott a korongbirtokláson alapuló játékát igyekezett elővenni, ezzel megpróbálva lassítani az ellenfél játékát, rengeteg mélységi belőtt koronggal dolgozott a csapat, hogy ezzel is elkerülje a semleges harmadbeli korongvesztéseket, amikből az ellenfél gyorsan fordulhat. Egy ponton viszont ez változott, és a mieink a kezdeményezést átadva inkább a ritmusváltásokra és a gyors átmenetekre helyezték a hangsúlyt, amivel több létszámfölényes megugrást is sikerült kialakítani. Vagyis a harmadik harmadra állt össze igazán az védekezésben és támadásban, amivel a válogatott nekivágott a meccsnek – csakhogy akkor még a tempóbeli különbség miatt kevés pozitív eredménnyel. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy egyébként amikor a kazah válogatott is beleállt ebbe az észak-déli rohanós hokiba, akkor megint kijött a két csapat közötti tempóbeli különbség. Hogy a magyar csapat sebességben szintet tudott lépni a harmadik harmadra, annak okai nagyban a korongkihozatalokban keresendők, ezzel adta meg ugyanis a támadásainak ritmusát.

A magyar együttes ekkor nagy hangsúlyt fektetett a létszámfölényes megugrásokra és a semleges zónában megnyíló területek bejátszására. Ezért a támadásépítés első fázisában is kulcsszerepe volt annak, hogy a korongot birtokló játékos csak akkor indult el, vagy passzolta el a korongot, hogyha volt egy olyan terület, ahova ha sikerül bejátszani a korongot, akkor abból rögtön veszélyes támadást is vezethet a csapat.

Így például hiába fordulhatna védőharmadbeli korongszerzés után a magyar válogatott, HUN16 ahelyett, hogy egyből a korongkijuttatásra törekedett volna, elindul a saját alapvonala felé, vele párhuzamosan pedig mindenki inkább újracsoportosul. Merthogy a magyar korongkihozatal a mérkőzés ezen szakaszában rendszeresen arra fókuszált, hogy mi az a pillanat, amikor egy második kazah játékos is fellép a támadóharmadba letámadni. Amint ez megtörténik, egyből elindult a korong előre, és így tudott plusz lendületet szerezni a magyar csapat.

A mérkőzés végére ugyanakkor elfáradt a válogatott, amivel valamilyen szinten számolni is lehetett. Egy ennyire a korong nélküli játékra alapozó terv alacsony hibahatárt enged meg egyéni és csapatszinten, és magas koncentrációt követel meg 60 percen keresztül. Mindez ilyen tempónál ezt a csapatot felőrölte, és a hajrában, amikor újabb szintet kellett volna lépni 2-3-as állásnál, szintlépés helyett a hibák jöttek.

Az eredmény nem jó, vereséggel kezdeni sosem az egy világbajnokságot. De nem is az a kazah válogatott az, amellyel szemben már az első nap első korongbedobásától kezdve pariban kell lennünk. Hogy ez már az első meccsen megtörtént, nem is rövid szakaszokban, az mindenképpen előremutató a közeljövőre – az osztrákok elleni hétfő esti (19:30) meccset követően pedig talán a kétmérkőzéses minta alapján reálisabban is be lehet lőni, hogy jelenleg hol is tartunk ebben a mezőnyben.