Az utolsó meccs előtt 19-re lapot húztunk

Ladányi Balázs éles visszatérése végül happy enddel zárult: a magyar U20-as válogatott a legfontosabb, mindent eldöntő utolsó vb-mérkőzésén az elejétől a végéig legösszeszedettebb játékát nyújtva harcolta ki végül a divízió 1/A-ban maradást a franciák felett aratott kapott gól nélküli, 4-0-s bravúrgyőzelmével. Junorjaink szövetségi edzőjét természetesen erről és az egész tornáról is kérdeztük – abban ő is egyetértett, külön kell választani a zárómeccsünket az összes többitől.

Mit kértél a srácoktól a mindent eldöntő ütközet előtt?

Igazából semmi újat: ugyanazt szerettük volna látni a franciák ellen is, mint egész héten, csak szerencsére a srácok döntő pillanatban meg tudták valósítani, amit kértünk – egyszerű játékot, masszív védekezéssel megspékelve, ami a stabilitás alapja. Felhívtam a játékosaim figyelmét a sorsdöntő összecsapás előtt, hogy nem úriembereket szeretnék látni a jégen, hanem olyan játékosokat, akik nem riadnak vissza a piszkos dolgoktól sem. Szerencsére ez jól sült el. Az egész világbajnoksággal kapcsolatban akad bennem némi hiányérzet, mert ha így játszottunk volna egész héten, akkor minden bizonnyal messzebbre is eljuthattunk volna, ez a része bosszantó. A franciáknak nem adtunk olyan tálcán kínált lehetőségeket, amilyeneket a korábbi riválisaink rendszerint kihasználtak.

Az utolsó összecsapásra némileg megkeverted a lapokat. A remek teljesítmény ennek is köszönhető, hogy ezzel a felállással helyére került a kirakós összes darabja?

Rengeteget tanakodtunk a vébé alatt, érdemes-e belenyúlni a sorokba. Eleinte nem láttuk indokoltnak, mert az összes csapategységben működött a kémia, minden ötös tette a dolgát – volt, amely szekciónk eredményesebben muzsikált, akadt, amely kevésbé, de nem azon mentek el zsinórban a mérkőzések, hogy hiányzott volna az adott sorokban a megfelelő összhang. Ha őszinték szeretnénk lenni, egyéni hibákon úszott el itt a legtöbb minden, amikor a játékosok nem helyezték a csapatérdeket az individuum elé, és sokszor túlbonyolították az adott játékhelyzeteket. A francia meccs előtt úgy határoztam, most 19-re lapot kell húznunk, s kavarjuk meg kicsit az állóvizet azzal, hogy átvariálom a sorokat – szerencsére jó vége lett.

Tudom, hogy nagyon frissek még az élmények, de mi lehet a szakmai stáb magyarázata a korai, illetve az utolsó másodpercekben bekapott kritikus gólokra?

A kettő együtt probléma, ezeket nem lehet külön-külön kezelni: nem lendülhetsz úgy neki egy mérkőzésnek, hogy kapásból hátrányba kerülsz. Az sosem kellemes, ha egyből rohannod kell az eredmény után, amikor pedig a végén kapsz gólt, nincs is időd arra, hogy érdemileg reagálj a fejleményekre, egyszerűen már nem tudsz visszajönni a meccsbe.

Mik voltak azok a taktikai elemek, amelyekkel elégedett voltál a világbajnokság folyamán, s mi az, ami a jövőben még csiszolásra szorul?

Külön kell választani a korábbi mérkőzéseinket és a franciák ellenit. Szombaton bőséggel voltak olyan elemek, amik biztatóak a jövőre nézve, s elégedettek lehetünk velük. Itt visszakanyarodnék arra, amit a legelején mondtam a  védőharmadbeli játékunkról: nem akartunk plusz felesleges passzokkal operálni, s belehalni a szépségbe a korongkihozataloknál, egyszerűen csak feltettük a palánkra a pakkot, s láss csodát, a játékszer biztonságosan elhagyta a saját zónánkat. Ráadásul mindezt úgy, hogy közben a kapunk nem forgott veszélyben. Persze, ilyenkor benne van, hogy tilosra vágod a korongot, néha szenvedtünk is a buliknál, viszont a kapunk legalább addig sem forgott veszélyben. A semleges, illetve a támadóharmadban sem akartuk megváltani a világot, amikor birtokoltuk a pakkot, mélyen betettük a korongot az ellenfél harmadába, és utánamentünk – ha saccolnom kellene, körülbelül 90%-os sikerességgel szereztük meg ezeket a hosszan betett korongokat, amiket úgy lőttünk be, ahogy előtte megbeszéltük. Ha belegondolunk, ennél több nem is kell, ez minden szemkápráztató passzt helyettesít, főleg, ha ilyen sikerességi rátával korizunk rá ezekre a belőtt pakkokra. Nem utolsósorban mindez hatvan méterre történik a saját ketrecünktől. És akkor még nem is ejtettem szót a korongszerzésekről: ha a támadózóna mélyén el tudjuk csenni a pakkot, akkor rengeteg új lehetőség adódik hirtelen, a bekkjeink akár azonnal tüzelhetnek a támadó kékről, vagy kulcspasszal helyzetbe hozhatják társaikat. A franciák ellen tökéletesen működött minden, ám ez már nem mondható el az összes többi mérkőzésünkről. Ha tehetném, utólag mindent ugyanerre módosítanék, amit a zárónapon játszottunk: egy passz a saját kapunk előtt, s utána tegyük is ki a korongot, teljesen mindegy, mi történik, a felezővonal után pedig be kell juttatni mélyen a pakkot az ellenfél harmadába. Nagyon sok rizikós dolog történhet, például a dánok ellen nem tettük be mélyre a játékszert, amit egyből meg is büntettek az északiak, láttuk, jött egy kontra, sajnos döntő gól is lett a vége. Amikor mész előre, benne vagy a flow-ban, és egyszer csak kapsz egy találatot, az nagyon meg tudja törni a lendületedet. Az egyszerűségben rejlik a titok nyitja: ha megfigyelünk más hokinagyhatalmakat, ők sem halnak bele a szépségbe minden esetben, ez itt messze nem erről szól. Itt csapatérdekek vannak, a társaidért kell mindent betenni a közösbe, csak az számít, hogy a gárdának jó legyen, s ha a brigádnak megfelelő valami, akkor ott boldogok az egyének is.

fotók: Vörös Dávid/MJSZ