Circus Maximus

Vannak helyzetek, amikor bölcsebb inkább csendben maradni. Na, ez most már nagyon nem az a helyzet.

Hát, megint itt vagyunk – a magyar jégkorong ismét „országos címlapokra” került, és ismét nem a jó végéről. Pedig olyan ritka szépen indult ez a világbajnokság: két fényes és megérdemelt győzelem, váratlan riválisbotlások, pontvesztések, százszázalékos mérleg és csoportelsőség, reálisan megcsillanó feljutási remények a harmadik játéknapra fordulva.

…hogy aztán fogjuk, és annak rendje-módja szerint bedugjuk a botot a küllőnk közé, és pont Románia ellen – fájóan magyaros történet.

A nyilvánvaló presztízsvereségen is túlmutatnak ugyanakkor a lefújás után történtek, a magyar játékosok elkeseredett, kiábrándult, már-már segélykérő nyilatkozatai.

Szögezzük le gyorsan: Galló Vilmos tulajdonképpen annyit tett, hogy kimondta, amit mindenki, akinek egy minimális rálátása van a magyar hokira, tud és gondol jó ideje – hónapok óta eszkalálódó problémáról van szó ugyanis, és a lehető legrosszabb forgatókönyv valósult meg azzal, hogy éppen a világbajnokság kellős közepén, a legkritikusabb sorsdöntő meccseink előtt robbant fel a puskaporos hordó.

Aztán ezt is lehet ám nézni sokféle megközelítésből. Egyrészről persze, egy profi sportoló ilyet semmilyen esetben nem mondhatna nyilvánosan, élő adásban, mert alapesetben nem bohócozod le a szövetségi kapitányt, a főnöködet ország-világ előtt, akármit is gondolsz róla (meg arról, hogy ő a főnököd), ha másért nem, hát azért, hogy legalább ne rontsd még tovább az öltözői hangulatot.

Csakhogy az alapesettől most nagyon messze vagyunk (sajnos), és simán elképzelhető, hogy svédből ismét finnországivá lett toplégiósunk itt és most az ellenkező hatást éri majd el – legalábbis nagyon bízunk benne.

Eleve igazságtalan volna Gallót kidugni a lyukon, és ráhúzni a vizes lepedőt, mert nem ő az egyetlen, aki szóvá tette az egyébként is egyértelmű problémákat. Noha belőle jött ki – érthető módon – a legfrusztráltabb formában, de mellette szofisztikáltabb verzióban, virágnyelven a válogatott további rangidősei is elkeseredésüknek adtak hangot a belső káosz miatt. Ez pedig teljesen egyértelművé teszi, hogy nem lehet tovább a szőnyeg alá söpörni a gondokat: ez nem egyetlen elégedetlen játékos sértődött kifakadása, hanem valóban baj van, kollektíve – régen rossz, hogy el kellett jutni odáig, hogy ezeket válogatott játékosoknak kelljen ilyen nyíltan kimondaniuk egy világbajnokságon, a címeres mezben, egy mentálisan teljesen szétzüllesztett magyar csapat Románia elleni égését követően.

Mert a játékosok felelőssége csak az egyik oldala az érmének. A másik meg az, hogy az elmúlt időben a magyar jégkorongban hozott rémisztően szakmaiatlan döntéseknek a nyilvánvaló és már-már példátlanul röhejes kicsúcsosodása volt egy felnőttcsapatot a tengerentúlon legutóbb 2008-ban irányító, itthon meg a Szeredánál és a Fradi-utánpótlásnál is évekkel ezelőtt látványosan megbukó figura szövetségi kapitányi önkinevezése. Aki miután sportigazgatóként nem tudta megfelelően elvégezni a feladatát, vagyis, hogy találjon egy igazi szövetségi kapitányt, inkább kézenfekvő és kényelmes megoldásként odaült maga a kispadra (most eggyel több pozíció ide vagy oda, ki számolja). Meg lehet ezt magyarázni így-úgy, meg csűrni-csavarni, de technikailag ez történt – és ez tényleg csak a jéghegy csúcsa.

Ez a döntés már a megszületése pillanatában is szürreálisan rossznak tűnt, de úgy voltunk vele, adjuk meg az esélyt, hátha valahogy, valamilyen csoda folytán kisülhet belőle valami (meg hogy ne jöjjön a megunhatatlan „mindig csak hangulatot keltünk”-vád). Aztán amikor novemberben Bartalis István előbb még csak megkapargatta a felszínt, majd néhány héttel később nyilvánosan le is mondta a világbajnoki szereplést, már bőven lehetett sejteni, hogy nem, ez bizony csak rosszul sülhet el. De azt azért a legrosszabb rémálmunkban sem gondoltuk volna, hogy 2024 májusára, a világbajnokság felére oda sikerül eljutnunk, hogy az évtizedekkel ezelőtt lehet, hogy valóban a legmagasabb szintű és naprakész információkkal rendelkező, de mára már leginkább csak ön-PR-ban erős (lásd Stanley-gyűrű – 34 éve, a farmcsapat edzőjeként) személy, aki mostanra a feladatára nemhogy a játékosok és a fontos döntésekből jórészt kirekesztett szakma szerint, de már a laikusok számára is világosan alkalmatlan, a segédei és a stábja minden tűzoltási igyekezete ellenére teljesen szétrombolja az öltözői morált és csapategységet (hogy szándékosan, jóakaratból, vagy bármi másból, a végeredmény szempontjából pont mindegy); hogy egy Románia elleni 2-1-es vb-hátrány utolsó perces időkérésénél a papíron segédedzője magyarázza kétségbeesetten a taktikát helyette, miközben ő a sportág jelenleg legmagasabban jegyzett magyar játékosát a 3-4. sorunkban pocsékolja el és alázza szénné. Ez körülbelül olyan, mintha egy elképzelt futballuniverzumban Szoboszlai Dominikot Pintér Attila időhúzó csereként küldené be egy Románia elleni vesztes vb-kulcsmérkőzésen – el tudjuk képzelni, ugye, hogy ezt milyen reakciók követnék?

Segítünk: egy ideális világban és egy történelmileg szerencsésebb fejlődésű országban azonnali lemondások sorozata.