Abszurd, hogy túléltünk tíz évet másodvonal nélkül

Radnai Károly korábbi MOL Liga-alelnökként és az Andersen Liga névadó főszponzorának ügyvezető partnereként is beszélt egy jól szervezett másodosztály szükségességéről, a tao-pénzek hatékonyabb felhasználásáról, valamint az egyelőre félprofi liga 2 perspektíváiról.

Kedd óta hivatalos, hogy októberben elrajtol az Andersen Liga névre hallgató kvázi másodosztályú jégkorongbajnokság. Radnai Károlyt aligha kell bemutatni ezen a fórumon: a főtámogató Andersen ügyvezető partnere korábban a MOL Liga alelnöki pozícióját is betöltötte, szponzorként már a 2011-es budapesti divízió I-es vb óta (akkor még a jogelőd OrienTax neve alatt) támogatják a magyar jégkorongot különböző formában – lásd például a tavalyi Andersen Szuperkupa-döntőt. Elmondta, miben más a mostani kezdeményezés.

„Nyilván a marketing az egyik része: mivel nem titok, hogy a szponzorációt mi is szeretnénk brandépítésre használni, ezért olyan felületet kerestünk, ahol folyamatosan és állandóan ott lehet a nevünk. Fontos a kontinuitás, mert az a tapasztalat, hogy egy-egy egyszeri esemény után jóval nehezebb és nagyobb erőfeszítés benntartani magunkat a köztudatban, az emberek, ügyfelek figyelmét pedig fenntartani. Lehet, hogy az adótanácsadásnak és a jégkorongnak nincs túl sok közös metszete egymással, nekünk ez mégis egy fontos, kiemelt terület. Már most azt tapasztaljuk, csak önmagában attól megnőtt az érdeklődés, hogy Andersen Liga lett a neve, ez emocionálisan is egy jó visszajelzés nekünk.”

„A másik része pedig nyilván a személyes elköteleződésem. Egykori MOL Liga-alelnökként közvetlen közelről szembesülhettem azzal a fura jelenséggel, hogy noha a taónak is köszönhetően egyre jobb és bővebb korosztályos bajnokságok születtek, mégis kicsit olyan volt, mintha ezzel együtt is a szakadék felé haladnánk, ahova aztán a játékosok nagy részét húszéves korukban csak úgy bedobáljuk, mert egyszerűen nincs tovább. Nyilván általános jelenség – nemzetközi értelemben véve is –, hogy sokan a továbbtanulás, egyéb szempontok miatt amúgy is lemorzsolódtak volna, de nálunk drámaian nagy volt a számuk. Pedig már akkor, 2014-15 körül is volt egy kör, amely a legmagasabb, profi szintre ugyan nem ért fel, de ha akadtak volna más lehetőségek és csapatok, simán folytathatták volna a játékot – csakhogy egyszerűen nem volt egyéb alternatíva. Ez azóta csak még szembetűnőbb. Épp ezért a magam részéről azt gondolom, se nem fair, se nem hatékony az a pazarló metódus, hogy a sok adópénzt a tao révén gond nélkül elköltjük a fiatalokra, lévén az „ingyen” van, amikor viszont valakinek a saját pénzét kéne beletennie, az már egyből nem működik. Évek óta mondom, hogy szükség lenne egy rendes OB II-re, mégis számtalan szakmai ellenlábasa volt – pont ezért, mert arra saját pénzt kellett volna rááldozni.”

Radnai azon az állásponton van, hogy ha az MJSZ osztja a pénzt, és ő dönt a stratégiáról – márpedig így van –, akkor ilyen kérdésekben ne legyen demokrácia, mint hogy azok, akik amúgy a TAO legnagyobb haszonélvezői, akarnak-e OB II-t. Hanem kapják meg „csomagban”, így a kellemes össze lesz kötve a hasznossal: a sok TAO-pénz ezután is jár, de akkor legyen megteremtve az alternatíva azoknak a játékosoknak, akiket a csapatok kiképeznek. „Vannak késő érő típusok, akik húszéves korukban még nem ütik meg a legmagasabb szintet, az OB II nekik tökéletes – ha nem esnek ki a sportból, később akár vissza is tudják verekedni magukat. Közismert példaként ott van, mondjuk, Derek Ryan, aki anno a Volánból a svéd ligán át az NHL-be jutott, de a svéd és a finn modellben is vannak játékosok, akik alacsonyabb szintről a húszas éveik közepén küzdik fel magukat az első osztályig.”

„Hangsúlyozom, én nem vagyok szakmabeli, én alapvetően közgazdász vagyok. Ám józan paraszti ésszel gondolkodva feltettem a kérdést, miként lehet az, hogy minden csapatsportban, még gyeplabdában is van egy normális másodosztály, jégkorongban meg nincs? Ezeknek a dolgoknak egymásra kéne épülniük: nem lehet úgy várat építeni, hogy csak a legfelső szintet, a tornyot építgeted, alatta meg semmi. Egészen abszurd, hogy a magyar hoki túlélt tíz évet úgy, hogy nem volt értelmes másodvonala – most kezdenek a dolgok a helyükre kerülni.”

Radnai szerint az OB II-nek sokáig azért is volt egyfajta pszichés elutasítottsága, mert mindenki egyből a MOL/Erste Ligában akar játszani. Csakhogy, mint mondja, ez nem így kéne, hogy működjön: először bizonyítani kellene, és erre megint csak tökéletes terep a másodosztály. „Ha valaki kitűzi a nemes célt, hogy Erste ligás csapatot épít, akkor illene végigjárni az utat, így például olyan esetek sem fordulhatnának elő, mint amilyen legutóbb a győri vesszőfutás volt az Erste Ligában. Nem mellesleg egy félprofesszionális bajnokságban még mindig rengeteg, az Erste Ligát elhagyó játékos is le tud vezetni, emelve ezzel a színvonalat.”

Végül szót ejtett a hosszabb távú perspektívákról is: „Korábbi hosszútávfutóként azt vallom, semmi sem megy hirtelen, egyről a kettőre. Most egy évre szerződtünk, de ettől függetlenül akkor is elmondtam, alapvetően hosszútávúak a céljaink – legalább három-ötéves távlatot látok magam előtt jelenleg. Most elindulunk valahogy, nagyrészt junior- és korábbi OB II-csapatokkal, aztán remélhetőleg évről évre fejlődünk. Remélem, jövőre már újabb szintet tudunk lépni, aztán idővel a junioregyüttesek helyét is fel tudjuk tölteni elsősorban vidéki felnőttcsapatokkal. Nagyon jó lenne, ha olyan helyeken tudna újra virágozni a hoki, mint például Kaposvár, Jászberény, Szeged, Győr, Kazincbarcika; vagy olyanok tudnának csatlakozni, ahol már jó ideje komoly munka folyik, és például a létesítmény is adott. Lehet, hogy ezeken a helyeken most épp nincs pénz a legmagasabb szintre, de egy színvonalas másodosztályra tökéletesek lennének, egy félprofi csapat és szurkolói érdeklődés sokat tudna segíteni a létesítmények, klubok fenntarthatóságán is. Örömteli, hogy már most sikerült azt megvalósítani, hogy a különböző helyszíneken fix, nem változó meccsidőpontok legyenek. Ezeket a bajnokikat nem fogja adni a tévé, hanem a helyi közösségépítésre összpontosítunk, hogy a szurkolók megszokják, mindig ugyanakkor és ugyanott találkozzanak egymással – így tud elindulni valami helyi szinten, és elvégre ez lenne az egyik fő cél! Hogy mennyire fontos számunkra a közönség, arra jó példa, hogy már a Liga logóját is a szurkolókkal szavaztatjuk meg az MJSZ Facebook-oldalán. További remek perspektívát kínálhatnak a hagyományos egyetemi városok – számítunk is arra, hogy több ilyen helyen is lesz majd csapat, amint jobban beindul a liga. A mi szempontunkból egyébként ez is egy külön érdekes lehetőség lesz azokban a városokban, ahol van jogász- és közgazdászképzés; mint például Győr, Újváros, vagy Szeged. Középtávon ez az egész projekt legizgalmasabb része. A magyar egyetemek képzései így is nagyon népszerűek például a skandináv diákok körében – innen csak egy lépés, ha az egyetem értékajánlatában a jégkorong is szerepel. Egy profi, vagy magas szintű juniorkarrierről a civil életre váltó skandináv, észak-amerikai játékos néhány év alatt az ottani árszínvonal töredékéért szerezhet Magyarországon diplomát. Az egyetemi évek alatt ezek a játékosok átadhatnák azt a tudást és innovációt, ami nem csak egy jól játszó csapat, hanem egy sikeres klubmodell és egy sikeres liga alapja tud lenni.”