Még van bennem két-három év, mielőtt a fiatalok kilöknek a hintából

Benk András, az UTE fáradhatatlan csapatkapitánya próbálja minél hamarabb elfelejteni a rémálomszerű idényt, 35 évesen még nem gondol a visszavonulásra, és egykori válogatottból ő is válogatott szurkolóvá vedlett át.

Az utolsó, még aktív szapporói hősök egyike az elmúlt héten hosszabbított szerződést az újpestiekkel, többek között azért, mert szeretné feledtetni hűséges szurkolóikkal az előző, vakvágányra futott szezont.

Szezon közben beszéltünk néhányszor, akkor nagyon magad alatt voltál a csapat vesszőfutása miatt. Hogyan sikerült megemészteni ezt a borzasztóan félresikerült idényt, ha egyáltalán?

Úgy, hogy igyekszem minél hamarabb elfelejteni, és igazából mindenki ugyanezt próbálja tenni a csapatból. Vitán felül áll, hogy nagyon nem úgy sikerült az egész szezon, ahogy azt bárki is szerette volna: voltak ugyan rövidebb bizakodásra okot adó periódusok, de csupán néhány meccs, néhány hét erejéig. Az egyetlen szépségtapasz a Fradi kiejtése volt a kupából, és utána az MK-bronz megszerzése, de nyilván a bajnokság lett volna sokkal fontosabb, ott márpedig nagyon fájó, hogy a rossznál is rosszabb eredménnyel sikerült zárnunk. Mindenki úgy volt vele, hogy minimum a kvalifikációt be kell húznunk, hogy aztán a rájátszás első körében hátha jön egy olyan ellenfél, aki ellen lehet keresnivalónk, de a végeredmény ismert. Azt szokták mondani, hogy jégkorongban aranyhalmemória kell, egy-egy meccset el kell tudni felejteni huszonnégy óra leforgása alatt – hát most egy egész szezont kell elfelejtenünk. Nem egyszerű, de rajta vagyunk.

Mi volt a legfrusztrálóbb, illetve sikerült-e megfejteni az okokat?

Talán az, hogy végig nem tudtunk összeállni. Ennek elkezdhetnénk egyesével felfejtegetni az okait, de az őszintét megvallva annyira sok sebből véreztünk, hogy akkor reggelig itt ülnénk. Az biztos, hogy egyben, csapatként kell levonnunk a következtetéseket, mi nem sikerült és miért. Azután pedig már tényleg csak annyit lehet tenni, hogy az előttünk álló idényre sokkal jobban felkészülünk. Komoly vérfrissítés lesz a klub háza táján, ez már most látszik. Kezdődött ugye az edzőcserével, és noha még pontosan nem látni, hány játékos megy és marad, a keretben is elég nagy változások lesznek. Mindenképpen egy veretesebb brigáddal kell nekimennünk a következő idénynek, ha szeretnénk kiengesztelni a szurkolóink szívét.

Egy ilyen szezon után nehezebb volt meghozni a döntést, hogy 35 évesen újra meghosszabbítsd a szerződésed?

Talán azért nem, mert mindenképpen szeretnék még jégkorongozni, amíg csak a testem bírja. Szerencsére fizikálisan nincs semmi gondom, abszolút alkalmasnak érzem még magam az élsportra, ebben nyilván segített az is, hogy tavaly elkerültek a sérülések, amikből azért már nem olyan egyszerű felépülni harmincöt pluszosan. Legalább két-három évet még simán érzek magamban, aztán meglátjuk, hogy ez mennyi lesz valójában. Az ember úgyis érzi, mikor jön el a pont, amikor váltani kell, eggyel hátrébb lépni, mert a fiatalok már kilöknek a hintából, ahogy Ocskay Gábor mondta régebben. Most viszont még szerencsére abszolút el tudom látni azt a feladatkörömet, amiért Újpesten tartanak, a vezetőség is megerősítette, hogy képes voltam a tőlem várt teljesítményre. Én ehhez annyit tennék hozzá, hogy a saját mércém szerint több gólt várnék el magamtól, amihez meg is voltak a helyzeteim – ha néhány korong jobban pattan, akár öt-tíz góllal is többel zárhattam volna, ami nyilván a csapat szekerét is megtolhatta volna. A munka része viszont száz százalékig bele volt rakva. Akadtak, akik már most is mondogatták, hogy elkezdhetnék inkább edzősködni, elvégre a B-licenszem megvan, és az egyetemen is elkezdtem csinálni a legmagasabb szintet. Én azonban még nem nagyon foglalkozom ezzel, mert ki akarom hozni magamból azt, ami játékosként bennem van. Az biztos, hogy nem fogok Jaromír Jágr módjára ötvenévesen még hokizni, de ki szeretném maxolni, hogy amíg lehet, azt csináljam, amit a legjobban szeretek.

A válogatottól már két éve visszavonultál, de gondolom a partvonalról is folyamatosan figyelemmel követed a srácokat.

Minden felkészülési mérkőzésünket megnéztem, a szlovénok és a kanadaiak ellen kint is voltam az MVM-ben. Ezek már jobb meccsek voltak: nagyon nehéz ezt a kirakóst jól összerakni, de látszik, hogy kezdtek végre kialakulni a sorok, meg összeállni a játékunk. A Kanada elleni mérkőzés pedig fantasztikus volt, óriási élmény, hogy testközelből láttuk őket, akiket hétről hétre követünk – nézem most is az NHL-rájátszást, hát tényleg csoda, amiket olykor művelnek. Tamperében ugyan nem leszek ott, de nagyon szurkolok a srácoknak, elvégre ennek a keretnek kábé a nyolcvanöt százalékával játszottam együtt ilyen-olyan formában, folyamatosan tartom is velük a kapcsolatot, úgyhogy nagyon izgulok értük – kicsit én is átváltoztam szurkolóvá.

Nem furcsa kívülről nézni őket?

Annyi, hogy amikor nézem a meccseket, mindig mondogatom, hogy ezt így meg úgy csinálnám – nagy igazság, hogy kívülről mennyivel egyszerűbb. Remélem, sikerül kiharcolniuk a fiúknak a bennmaradást, az látszik, hogy nagyon nem lesz egyszerű. Tényleg teljesen összeért a mezőny, a divízió 1/A-ban is simán van három-négy olyan válogatott, amelyik nyugodtan ott lehetne az elitben. Viszont előny, hogy egyetlen jó meccsel is benn lehet maradni akár. Nekünk volt olyan, hogy nyertünk, és úgy sem sikerült, de az tuti, hogy ezek a srácok testileg-lelkileg maximálisan fel lesznek készítve a feladatra. Kevin Constantine-t ismerjük, a Volánban és a válogatottban is nagyon aprólékos munkát végez, úgyhogy ettől a részétől nem félek; aztán majd elválik, hogy a formaidőzítés hogyan fog kijönni.